Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: Gáli István: A ménesgazda
GÁLL ISTVÁN: A MÉNESGAZDA „1945, 1950, 1956. Vad és ellentmondásos események évei. .. Szerencsésnek tartom magam, mert rendkívüli időben éltem, élek. Továbbra is erről akarok írni, ez az írói programom.” — Következetesen valósítja meg e vallott szándékát Gáli István. Eddigi műveiben is e jelzett időszakokat vizsgálta. Korábban erősebb volt benne a korvallatás igénye a szépírói erényeknél. Inkább a dokumentumszerűség jellemezte, a tisztánlátás kényszere űzte, meg sem várva a kellő forma kiér- lelődését. A C s a p d ában és Az őre gben már bizonyította, hogy az elkötelezett, humanista szándék művészi formával párosulhat Gáli István írói fejlődése során. A Csapdáról méltán írta Gyurkó László: „Olyan korról vall e regény, melynek nem egyik vagy másik vetülete, hanem alapkérdése a politika. Nemcsak történelmi, emberi alapkérdése is. Mert volt ilyen kor, amikor az emberek legfőbb megnyilvánulási formája és értékmérője a politikai cselekvés volt. A „homo politicus” élete abban is különbözik a többiekétől, hogy ha ő téved vagy hibáz, nemcsak a maga vagy családja élete sínyli meg, hanem a közösségé is. Csakhogy a „homo politicus” épp úgy nem tévedhetetlen... mint a többi...” A ménesgazda főhőse, Busó János is akarva- akaratlanul szembekerül az 50-es években a maga történelmi-emberi alapkérdésével. A józan, egyszerű parasztfiú a helytállás tiszta szándékával fog feladatához, a múlt rendszer gazdáit, urait foglalkoztató méntelep politikai föltérképezéséhez. Különösen élezett a helyzet, hiszen határmenti, veszélyeztetett övezetben játszódik acselekmény. Busó János ösztönösen is a humánus cselekvés felé vonzódik, az ésszerűség a vezérelve az elvakult, egyoldalú, hivatalos politikával szemben. Fölismeri a történelmi szükségszerűséget, de a sokféle indulatot szikráztató légkörben egyedül marad, s áldozatául esik saját emberi elszánásának. A direkt politikai eredményt fölmutatni szándékozó tanácsi vezető ugyanis benne is csak az eszközt látja, vívódásait, akarásait megfontolásra méltatlannak ítéli. A történelmi életszeletben azonban nemcsak a tenni akaró kisember és az] őt mozgató figura ellentétpárja rajzolódik elénk. Az 50-es évek valóságos arcképcsarnoka válik itt a kor hű megjelenítőjévé. A típusok sokasága hozza közeibe, helyezi villanófénybe az ábrázolt korszakot, a szorongató politikai légkört. Ugyanez Gáli Istvánnak szinte minden korábbi munkájáról elmondható. Ám — s épp ettől lett igazán jó regény A ménesgazda — itt nem érezzük illusztratív sornak az alakokat. Nem nehéz az írói kutató szándék előtérbe tolt szemléltető ábrái csupán, hanem a történés szövetébe szervesen illeszkedő, hús-vér emberi alakok ők, akik a sűrített feszültség gócpontjaiban állnak. Ilyen egyéniség Busó bátyja, a szövetkezet elnöke, (akinek parlamenti epizódját az így történt c. elbeszélésben már megírta egyszer az író), aki az értelmes cselekvés útjait átlátva, a távolabbi cél érdekében hajlik a mindennapok szükséges kompromisszumaira. Vagy ott az Ö r e g r e emlékeztető, helyenként a C s a p d a Bársony Istvánjának vonásait hordozó Máthé bácsi, a falu párttitkára, a régi harcos, akit kortársai, sorsa a félreállítás veszélye fenyeget és ér utói, — de aki ebben a helyzetben is megpróbálja fiatal barátjának értelmezni a pillanatnyi helyzetet. A méntelep lovasgazdái, az urak sem papírmasé figurák. Hiteles életrajz, valós léthelyzet hitelesíti egyéniségüket. Ők a túlélők, az egyszerűen élni akarók, és az elszántan vagy nosztalgikusan a régit visszasóvár- gók. Haláluk az értelmetlen túlkapás, a csak a célt látó, az eszközöket nem mérlegelő cselekvés következménye. Épp ez az egyik lényeges vizsgálati területe a könyvnek: az eszköz és a cél dialektikája, konkrét történelmi-társadalmi konstellációban. Van-e már nem forradalmi helyzetben lét- jogosultsága a „cél szentesíti az eszközt” elvnek? A válasz egyértelműen nem. Mert Máthé bácsi félreállítása, Kühlman-Kovách, a Kisbáró áruló szervezkedése, Kati önmegalázása egyaránt azt bizonyítja: az eszközök nem állnak arányban a céllal, rosszul megválasztottak, több áldozattal járnak, mint amit a cél elérése pótolni képes. A halálos sorsú Busó János bukkan rá ösztönösen a megoldásra: a valamit valamiért mindkét oldala egyaránt fontos. Ennek a kérdésnek igen sokoldalú ábrázolása az 50-es évek valóságos röntgenképévé avatja az izgalmas kötetet. Kritikusai szemére vetik Gáli Istvánnak a nőalakok elnagyoltságát, a szerelmi jelenetek kidolgozatlanságát. Inkább Vasy Gézának adunk igazat, aki szerint azért mellékfigurák a nőalakok, mert Gáli István világa komor, kemény férfivilág. A jelzett korokban, néhány kivételtől eltekintve, valóban a férfiaké volt a politikai küzdőtér. A férfi-nő kapcsolat suta bemutatása sem írói hiányosság — épp a hőst jellemző vonássá avatódik, háttérrajzként hitelesíti emberi arcát. Ennél nagyobb kérdés számomra az a vonása Gáli Istvánnak, hogy az eddigi munkáit sokszor tekinti forrásnak. Még ha az élményazonosság, az élmény többszöri kitörési kísérletének tudható is be, nem mindig tud az egyszer megtalált figuráról újat mondani, legföljebb más-más környezetben rnutatja.de nem helyezi igazán leleplező új erővonalak középpontjába. Újabb és újabb élmények felszínre hozatala helyett a már leírt alakok, szituációk életre keltése a beszűkülés veszélyét rejti, bezárul az írói világ — még akkor is, ha a körülhatároltság az igaz humánum, a felelős közösségi cselekvés hirdetése érdekében jött létre. Különösen a Csapda volt zsúfolva már megírt helyzetekkel, jellemekkel, egyszerű ismétléssel. A ménesgazda sokkal kevesebb ismétlődést — és igen jó regényt hozott. (Szépirodalmi, 1976.) TÓTH PIROSKA 91
