Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Székelyhídi Ágoston: Küszöbeim

egyaránt. Érthető, hogy mikor cáfolhatatlan érvekkel és megejtő példákkal az irodalomhoz kötötték, követtem oda is. Az eset a gimnáziumban történt, 1951-ben, Eszik Mihály óráin. Furcsa, talán egyedülálló nevű tanárunk és osztályfőnökünk lelkesen, számítóan, hatásosan adott elő. Egy álló évig idegenkedve és gyanakodva méregettem kitűnő szabású öltönyeit, pompásan összeillő ingeit, nyakkendőit, kézelőgombjait, ápolt körmét, formás kis bajuszát, de mihelyt Janus Pannonius, Balassi, Zrínyi verseit idézte, azaz szavalta emlékezetből, majd bebizonyította, hogy korukban ők, éppen ők tettek legtöbbet népük, nemzetük, hazájuk fölvirágoztatásáért, ezzel elkápráztatott és hívévé hajlított. Elültetve bennem a sziklánál szilárdabbnak hitt bűvös igét, hogy az eszme és az írás mindennél teljesebben és maradandóbban szolgálja a nagy közösséget. Igen? így van? Elhatároztam, hogy végére járok, mi ennek a titka, módja. Habzsolni kezdtem a könyveket. Mikor a felvilágosodás korára lapoztunk, még csak Bessenyei összes műveit cipeltem haza a gimnázium homályos, zsúfolt könyvtárából. Kölcseynél és Vörösmartynál azonban már nyílt vizekre sodródtam: a görcsös szándék, hogy nemesség, jobbágyság, nemzet, haza, haladás kissé pontatlanul vázolt összefüggéseit gyorsan és maradéktalanul megérthessem, mind távolibb és mind rejtélyesebb elágazások megszimatolására kényszerített. Őrzöm Révai József könyvének, az Irodalmi tanulmányodnak ama példányát, melynek lapjain ott rögzítődtek a megértésért folytatott elszánt küzdelem nem éppen makulátlan nyomai. Ez volt az első elrugaszkodás. Még az a bukdácsolás is követhető, ahogy Révai széles folyamdeltája Lukács György tengerére, Lukács meg Tolsztoj óceánjára dobta könnyű és üres kis sajkámat. Utána csak a hullámverés volt biztos.

Türelmetlen, egyben bizakodó és elégedett állapot kerített hatalmába. Gondolom, a várandós nők érezhetnek ilyet. Úgy képzeltem, hogy az egyetlen lehetséges úton haladok a társadalom és a szellem törvényeinek meghódítására. Holnap, holnapután, legkésőbb a tanév végén megbízható receptem lesz, ami szépen elősorolja, milyen eszméket, célokat, tennivalókat válasszak magamnak. Természetesen a nagy közösség fölvirágoztatásáért. Valósága szerint azonban feszültségek gócai keletkeztek bennem és körülöttem éppen akkor. Sűrűsödő összeütközésekkel, amelyekből nem hiányoztak sem a nevetséges, sem a fölháborító, sem a fájdalmas tévelygések és ostobaságok jegyei. A szellemi világgal való ismerkedésben úgy, ahogy mégiscsak előrébb és előrébb lökődtem. Művei, jelenségei, igazságai között bóklászva meg-megérintett a jó minőség fénye, ereje, vonzása. De a közösséghezfűzőviszonyban tapodtat sem léptem tovább. Eleve eldöntöttnek vehettem ugyanis, hogy itt a többséghez, a többség képviselőihez kell tartoznom és igazodnom. Irodalomórán hosszan taglaltam, amit Lukács Balzacról és Stendhalról szóló tanulmányából érteni véltem, de szünetben azokkal rúgtam a labdát vagy rágtam a napraforgómagot, akik óra alatt is napraforgómagot majszoltak és a tojásdaddá nyúzott bőrlabdát varrogatták, kötözgették. Gyapotszedés közben egy ügyvéd rendkívül tájékozott és okos fiával, aki fölkínálta barátságát, arról vitatkoztunk, miben találkozik vagy tér el kultúra és civilizáció, ebéd idején azonban már azokkal lábaltam a sarat, másztam a kerítést, akik az útmenti tanya udvaráról almát és körtét csentek. Vasárnap reggeltől Eszik Mihály tündöklőén tiszta dolgozószobájában az optimizmus és a pesszimizmus kérdéseiről csevegtünk, Schopenhauer kifejezően fölolvasott gondolatait értelmeztük, este azután a labdarúgócsapattal és hűséges szurkolóival üvegből ittuk az olcsó, savanyú sört és a Snájder Fáni . . . kezdetű zöngeményt daloltuk, egymás vállát fogva. Hát bizony ezek nem küszöbök voltak, de szakadékok. És nem csapongások, de tévedések. Fölmentő szándékkal ítélkezve is úgy állt a dolog, hogy a közösséghez tartozást a lefelé kerekített átlag puszta követésével azonosítottam. Magát a közösséget pedig, aminek, ugye, az egyén alárendelendő, az ismeretlenül idézgetett tömeggel.

58