Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Székelyhídi Ágoston: Küszöbeim
egy Ilona nevű lánnyal, mélyértelmű és okvetlenül szimbolikus epigrammákat és rapszódiákat írtam, továbbá igazolt labdarúgója és futója lettem a városi sportegyesületnek. Ha megkérdezték, mi újság az iskolában, mindezekről egyszerre számoltam be. Azaz többről. Termelőszövetkezeti agitálásról. Tojásbegyűjtésről. Amerika ellenes fáklyás tüntetésről. Ablaktisztításról az osztályteremben. Gyapotszedésről az állami gazdaságban. Faliújság-készítésről egy pártalapszervezetben. Óriási arcképek rajzolásáról a tanácsházán. Bennem így élt az iskola. Tantárgyai, órái, könyvei, füzetei, termei, tanárai, eszközei belevegyültek barátok, osztálytársak, mozgalmi szervezetek közösségeibe és nyüzsgéseibe, családunk vándorlásaiba, így együtt országok, városok, falvak életébe, valami hatalmas áramlásba tehát, amelyet hasonlóképpen hatalmas erők mozgathattak. Ezért nem lepődtem meg az iskola, az iskolák változásain. Ezért fogadtam el természetesnek, hogy körülöttem semmi sem volt egyszerű, sima,akadálytalan, még kevésbé folyamatos és nyílegyenes. Mintha olyan úton haladtam volna, ahol küszöb küszöböt követ. Arra kapatva, hogy ugrás után ugrásra számítsak. Eleve abban a meggyőződésben, legalább hitben, de leges-legalább hangulatban, hogy az úton magán valahová mégiscsak el lehet jutni. Ebben a helyzetben és tapasztalatban alig nyílt rés az egyéni érdeknek, célnak, akaratnak. Annyira, hogy nem is hiányzott. Mint fogalomról először egy úttörő csapatgyűlésen hallottam róla. Vezetőnk, Barna Lajos haragosan és elítélően állította szembe a közösségi érzéssel. Most már annál buzgóbban áldoztam hát a nagy közösségnek, amit, inkább akit addig öntudatlan, ám jóleső alázattal rajongtam körül. Tudásom és tudatosságom persze jó darabig nem emelkedett túl a megnevezés és a szembeállítás határain. Nekem azonban ennyi is elég volt. Úgy tetszett, a mindenség kulcsát tartom kezemben. Szó szerint a mindenségét, mert számomra kizárólag az emberi világ létezett, a természetet legföljebb látványként vettem tudomásul; még ma is csupán a vizek és a fák hatnak rám. Biztos, hogy a vezetői szájból elhangzott magyarázat azért gyökerezett olyan mélyre bennem, mert napfényre hozta és igazolta meghatározó élményeimet, legőszintébb érzelmeimet. Erre az alapra épült később a megerősödő érdeklődés is. Nem ilyen szép és békés összhangban azonban. Belső életem eme küszöbe után szélsőségeket kiszikráztató, vívódó, úgy alakító korszak következett. Örömmel, féktelen tettvággyal és gondolatoknak képzelt sejtéseim vértezetével álltam tehát a nagy közösség oldalára. Hogy kiknek, miknek ellenében, nem igen firtattam. Már csak azért sem, mivel a valóságos közösséghez fölöttébb egyszerű tények kalauzoltak. A mindennapi együttlét aprócska tényei. íme a kör, amelyet magamhoz öleltem és amelybe beolvadtam: utcabeli pajtásaim, az úttörő őrsből a gimnáziumba is velem tartó fiúk, no meg a labdarúgó szakosztály egyívású tagjai alkották. Tágabb gyűrűjében az iskola, a mozgalom, továbbá utcánk, a Vasvári Pál utca lakói helyezkedtek el, az árokparton kaszálgató parasztoktól a púpos szatócsig, akinek időnként vizet hordtam a sarki kútról. Úgy igaz, hogy válogatásnak nyomát sem lehetett fölfedezni ebben. Még abban sem, hogy mindenki szegény volt. Mert ezt a válogatást a körülmények hajtották végre. De akkor miért hittem, rendületlenül és makacsul, hogy a közösséget találtam meg bennük? Semmi kétség, azért, mert a többséghez tartoztak. Közösség egyenlő többséggel? Számomra egyenlő volt. Maradt is sokáig. Látszólag tökéletes egységben szelleminek mondható megnyilvánulásaimmal. Kezdetüket jótékony homály nyelte el. Első letagadhatatlan jelük azután egy nyomtatott, fényképes füzetecske volt, aminek egy részét valóban én írtam, állítólag az ország egyik legeredményesebben tanuló úttörő őrsének vezetőjeként. Az a bizonyos jel persze nem az elfogadhatóvá barkácsolt szövegecskében mutatkozott. Inkább a hevületben, hogy igen, a mozgalom fölvirágoztatásáért érdemes is, jó is áldozatot hozni. Ez a fölvirágoztatás nagyon tetszett. Mint szó, mint gondolat, mint cselekvési lehetőség 57