Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Major Máté: Üzenet Bajára, a III. Béla Gimnáziumba

Első elemista koromtól buzgón olvastam — a szokásos gyerekirodalmat, de már a magyar klasszikusokat is: Petőfit, Aranyt, főleg Jókait — és hamarosan versikéket is írogattam. Negyedikes gimnazista voltam (1918-ban), amikor Böröcz bácsi ezt a témát adta feladatul: „Toldi a nádasban”. Megírtam, s íme — se előbb, se később senki — „igen jeles” osztályzatot kaptam rá. A dolgozat a nyilvánosság előtt felolvastatott és felmagasztaltatott, s elvetette bennem annak a hiú hiedelemnek magját, hogy írni tudok.

Talán ennek az „igen jeles”-nek volt következménye, hogy Böröcz bácsi még ebben az esztendőben kezembe adta a Nyugatot, s ennek is remek tizedik (1917-es) folyamát benne Adyval és társaival. Szinte egyhuzamban szíttam magamba és valósággal megmér- geződtem tőle. Addig épült életem kis alkotmányának minden csomópontja meglazult, a belémneveltségek „támaszai” meginogtak, kihajolva dőlni, roppanni készültek. Persze az egésznek összeomlása nem hirtelen kataklizmaként következett be. A bennem már meglevő és szilárduló régi szívósan ellenállt, és az újnak, meg a mégújabbnak grá- dusban egyre növekvő rengéseire volt szükség, hogy én, a két véglet között tántorgó még-gyerek, megindulhassak a mai magamhoz vezető úton

Böröcz bácsi harmadik — igaz, csak közvetve befolyásoló — tetteként, hatodikos koromban (1920)-ban elszerzett instruktornak Fenyő Zsigmond bajai malomigazgató két kisebb fia, Tamás és Gyuri mellé, s így hetenként többször is láthattam akkor már ideálomat, Fenyő Bözsit

íme, egyetlen szerzetes tanárnak az emberi életet lényegében meghatározó szerepe egyetlen tanítványa sorsában. Egy olyan tanáré, aki rendje magyarországi működésének megszüntetése után csak azt fájlalta, hogy többé nem taníthat. Mint szőlejét ápoló, klasszikusait olvasó, a csopaki plébánia nyáját pasztoráló kedves öreg úr halt meg az ötvenes évek végén).

Akkor még a Baján élő zsidóság lélekszánna aránylag nagy volt, de számarányánál is nagyobb volt részesedése nemcsak a város gazdasági, hanem kulturális életében is. így aztán a katolikus szerzetesi gimnáziumba sok zsidó fiú járt, aki szemben a keresztény diákok hazulról hozott, és az iskolában tovább nyesett magatartásával és műveltségével, valami egészen másfajta .„destruktív”, mégis izgató és vonzó magatartást és műveltséget hordozott. Legalábbis engem, már kezdettől fogva izgatott és vonzott. Közülük is legnagyobb hatással volt rám, kultúrám formálódására, Rajk Pista barátom.

Ő az, aki az engem ért Nyugat-sokk után — úgy negyedikes-ötödikes korunkban- (1918—1919-ben) — ha nem is tervszerűen, egyre szélesebbre tárja előttem a magyar és a világirodalom számomra alighogy megnyílt ablakait Kezembe adja például — és legtöbb esetben meg is veteti velem — a fiatal Balázs Béla különös verseit, meséit és drámáit. Vagy például Romain Rolland Jean Christophját, mellyel pedig még alig-alig tudok megbirkózni. És mindenekfelett Adyt, nem is az 1917-es Nyugatban éppen hogy megismertet, hanem a tíz évvel fiatalabbat, a Vér és Arany Ady-ját:

„Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az élet melódiája,

Ez a fekete zongora”.

Ezt, ezeket sem értem még, de — mohón falván — beleborzongok a titokzatos új szépségek ízeibe, melyek közé a nekem tilalmas gyümölcsök fanyar íze is elvegyül. Ettől kezdve Ady-verseket olvasok, és írok is, nyilván nagyon középiskolás fokon.

44