Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Major Máté: Üzenet Bajára, a III. Béla Gimnáziumba
ve az egyházmegyében, tulajdonképpen még intenzívebb módon ismerkedhettem meg a korabeli „népélet” valóságával, mélyrétegeivel, mintha a néprajzi gyűjtés keretei határozták volna meg ezen ismerkedés jellegét. 5. Egyházi gimnázium? Igen, egészen 1952-ig. így jöttem — Jancsó Miklós és Hernádi Gyula e filmjének címe számomra mindig azt a családot és azt az iskolát idézi fel, melyekről oly nehéz ma érzékeltetni azt, hogy milyen kereteket adtak — a tágabb keretekkel, amelyek közt maguk is léteztek — nemzedékem eszméléséhez, formálódásához. Katolikusként református gimnáziumban, de hamarosan a magam egyházától úgy távolodva el, hogy ebben nem volt a másik egyháznak sem közvetlen, sem közvetett befolyása; „osztályidegenként”, sokáig ifjúsági szervezeten kívül, de nem kívül a kor kötelező politikai megmozdulásain, akcióin, s a magam tanulói pályafutásában származásom miatt hátrányt közvetlen soha nem szenvedve, oly sokféle módon „köztes” volt életem, helyzetem, hogy ezt hűen megírni talán az élet nagy vállalkozása lehetne. Hogy gondolkodásom, tájékozódásom kevés fix pontja közé Ady korán beépült — nagy nyereségem volt s nagy szerencsém. Ezzel fejezném be, mert ha hajdani iskolámra gondolok — elrémülten, hogy közel negyedszázada hagytam el! — nincs erőm semmiféle közvetlen üzenetre. MAJOR MÁTÉ ÜZENET BAJÁRA, A III. BÉLA GIMNÁZIUMBA Csak így, maga jeles királyunk neve vált „egykori iskolám” fogalmává. Annyira, i hogy diákjai ma már egyszerűen „bélások -nak titulálják magukat. Nyolc esztendeig 1914—1922-ig — én is ebbe az iskolába jártam. Ez a néhány év, ez az iskola és — akkor még cisztercita — tanárai (különösen egy), meg növendékei (különösen kettő) meghatározó módon beleszóltak életem alakulásába. Nagyon konzervatív, mélyen katolikus, erősen konformista családba születtem — apám bíró volt — s mire gimnáziumba kerültem, csírájában minden feltétele élt bennem annak, hogy én is maradi, vallásos, minden fentebb-valóhoz alázatosan alkalmazkodó legyek. Hogy ez nem történt meg, mindenekelőtt a III. Bélának lehetek — és vagyok örökre — hálás. Elsősorban osztályfőnökömnek, dr. Böröcz Marcelnak, aztán egy osztálytársamnak, Rajk Pistának, s végül egy kislánynak, Fenyő Bözsinek. Böröcz bácsinak, latin-magyar szakos (de francia kolostorban is nevelkedett) tanáromnak köszönhetem, — s ezt nem először mesélem el —, hogy építész lettem, hogy megismerkedtem az akkor egyáltalán nem „kötelező”, igazi irodalommal és — részben —, hogy közelebb kerültem az említett kislányhoz. Már alsós — harmadikos — gimnazista koromban (1917-ben dolgozatot íratott erről a témáról: „Mi szeretnék lenni?” Előzőleg mindenkivel megbeszélte az elképzelt, nagyszerű pályát, velem is. Engem valami a gépészmérnökség akkor olyan romantikusnak tűnő világa felé vonzott. „Szép-szép a gépészmérnöki pálya — mondta Böröcz bácsi — de még szebb az építészmérnöki. Áz építész palotákat és templomokat épít, úton-út- félen állnak remekművei, mindenki látja, csodálja őket, alkotójuk nevét még az utókor is emlegeti. A dolgozatot jelesre megírtam, s azóta rendületlenül építész akartam lenni. (Hogy lettem-e, néha magam is kételkedem benne: sem palota, sem templom, alig áll valami „látni-csodálni”-való épületem és három évtizede már csak írok, szüntelenül írok az építészetről — nem sok hatással a gyakorlatra.) 43
