Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Ittzés Mihály: Ady visszhangja Kodály műveiben
a vers indulati és gondolati elemeit felfokozva értelmezik. A szófestés eszközeivel takarékosan, annál meggyőzőbben bánik. (Pl. „orgonák bugása” — orgonát utánzó harmóniák, hangszerelés; „Lépni mély, tárt sírokon által” — aláhajló, tág hangközű dallam; „Remegve, bújva, lesve, lopva” — kitartott mély fekvésű hangzat felett a leghalkabban elsuttogott, szünetekkel szétválasztott szavak; sírás — félhangokon csúszkáló motívum monotóniája a kíséretben stb.). E dalnak mintegy tartalmi ellenpárja vagy méginkább kiegészítője az Öt dal című sorozat élére helyezett „Ádám hol vagy?” 1918-ből. Először a szerző kézírásának hasonmásával a Nyugat Ady-emlék- számában jelent meg. Erre a műre is állnak, amit az előző dalról nagy általánosságban elmondtunk. Pontozott ritmusú, akkordpárhuzamokra épített kísérettel, induló-zene vezeti be a darabot. A soronként feljebb emelkedő dallam a harcias Isten látomását idézi fel, de az ellenségek leigázását alábukó dallam festi. Jellemző, ahogy két, egymást közös terchanggal váltó dúr és moll akkord felett megszólal a rejtőzködő Isten képét felidéző dallam. Annál harsányabbnak hatnak a zongorakíséretben megjelenő fanfár-motívumok, majd az indulókarakter visszaidézése: „És hogyha néha-néha győzök . . .” Szinkópáit ritmusú osztiná- tó a basszusban, leálló, majd élesen dobbanó akkordok a zongora jobbkézszólamában, a megszólításnál kiszélesedő tempó jelenítik mega hallucinációt az utolsó előtti szakaszban. A záró versszak az első zenéjét variáltan hozza vissza, hogy halk, elnyújtott dallamhangokon és mélybe ereszkedő párhuzamos harmóniasoron vetítse elénk a halálban való egyesülés vízióját. Ugyancsak ezeknek az éveknek a termése a Sappho szerelmes éneke zongorakíséretes dalként (1916). Itt ismét bebizonyította Kodály, amit pl. Berzsenyi-dalaiban is megfigyelhetünk: meg lehet oldani a magyar beszéd és dallamosság tökéletes összeötvözését a klasszikus versformával, versritmussal. A kíséret valahai dalnok lantját, hárfáját utánozza tört akkordjaival, futamaival, remegőn ismétlődő harmóniaváltásaival. A hangnem is a múltba tekint: a görög hangsorok közül a ritkán használt, el nem koptatott és különös hangzású ún. lokriszi skálát használja. A dallam azonban magyarul lejt, mutatván, hogy szerzője a magyar zenei nyelvet szuverénül, anyanyelvként kezeli. A szöveget dramatizálja a fokozásokkal és aláhanyatlásokkal. Különösen megejtő, amikor a „Hideg verejték veri testem” szövegrész megtorpanása, tétova remegése után szorongó, szűk hangközű dallammal kúszik fel a magyarul deklamált szenvedélyes csúcspontra: „Állok és már érzem a vesztem”. Ezután a visszatérő főhangnemben teljesen elárvultán hangzik az adoniszi sor ismét magyar lejtésű sóhaja: „Meghalok érted.” A dalok szubjektív-lírai vallomás-világától a Psalmus Hungaricus 1923-as bemutatójával másfelé, mai kifejezéssel élve a közéleti témák felé fordul Kodály érdeklődése. Egyre inkább izgatják a magyar társadalom és kultúra kérdései. Meghirdeti programját a zenei műveltség terjesztésére, a társadalomnak az ifjúságon keresztüli átnevelésére. Ekkor születnek gyönyörű népdalkórusai. A felnőttek számára számos ostorozva serkentő versre is ír kórusművet. Már ez a műfajváltás, a karéneklés, a legközösségibb zenei műfaj előtérbe állítása- is jelzi érdeklődésének változását, eszmei fejlődését. 1934-ben, amikor Vásárhelyi Zoltán a kecskeméti Városi Dalárda részére kórusműveket kér, egy Ady-mű is akad a Hírős Hétre szánt darabok között. Kodály a harmincas évek közepén is időszerűnek érzi az Akik mindig elkésnek mondanivalóját. A bemutató után Tóth Aladár így értékelte: „Olyan telt, olyan érett ennek a csodálatos kórusdalnak szomorúsága, hogy sötét gyászában is érezzük az élet nagy teljességének napsugarát, mert a bánat is csak ebben a győzelmes napsugárban érlelődhetik meg ilyen klasszikus teljességgel.” Később egyik tanulmányában dalszerűnek nevezi Kodály vegyeskari művét. Ezzel mintegy a fiatalkori dalok folytatását látja a darabban és „mintha csak a nehéz, küzdelmes magyar sors víziója felébresztett volna valamint a zeneköltőben saját nehéz, küzdelmes vándoréveinek lírájából.” A megzenésítés az utolsó versszakig híven követi (néhány zenei indokú, a fokozást szolgáló sorismétléstől eltekintve) az eredeti szöveget. Ott azonban az Adyénál teljesebb szövegvisszatérést alkalmaz: a „Mi biztosan messziről jövünk” szövegű második sort is megszólaltatja a variált zenei visszatérésben. A „sikerünk” kifejezés kihagyásával egyébként mégis helyet kap a darabban a teljes költői szöveg. A kezdősor dallama fogja keretbe a rövid kompozíciót, melyhez a zeneszerző jellemző és kifejező sötét színezetű hangnemet választott (nevezetesen itt is a szaffói versből már ismerős lokriszi hangsorral!). Az első versszakban a mély szólamok lassú értékekkel megszólaló sötét harmóniái felett csak a szoprán, énekli ások hangismétléssel lefelé haladó valóban „fáradt, szomorú” dallamot. A második szakaszban egyre sűrűsödnek a zenei események: nyugtalan ritmus, imitáció (egy-egy motívum több szólamon átvezetett utánzása) vezet fel a lángralobbanó lelkek tüzét szófestéssel (hajlításokkal) festő csúcspontig. Az ötszólamúvá bontott, dinamikailag is felfokozott csúcspontot döbbent csend követi, azután a basszus sötét hangjain egyszólamban hangzik fel a versszak keretsora: „Meghalni se tudunk nyugodtan.” A záró szakasz megoldása is telitalálat: az altban változtatva visszatérő kezdő dallam mellett a többi szólam elcsúsztatva énekli a záró szakasz szavait: „Késő álmunk, Késő révünk, nyugalmunk”. A már említett visszatérő kezdő dallam után a női kar mély fekvésében megismétlődik a mélységesen tragikus lemondást kifejező szó: „elkésünk”. Ady remekműve Kodály értelmezésében méltó zenei köntöst kapott. Néhány évvel később többféle ok is közrejátszott, hogy Kodály férfikarra tette Ady népdal-parafrázisát, a Fölszállott a páva című forradalmi verset. Akkoriban találta meg Seemayer Vilmos a Somogy 38
