Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Ittzés Mihály: Ady visszhangja Kodály műveiben
Sokszor szólt Kodály a magyar népzene mélyrétegeinek felfedezéséről, azok fontosságáról. Ady írásaiból sejthetjük, hogy olykor találkozott ő is igazi népdalokkal, és — mint Kodály is felhívja rá a figyelmet — ismerte a népnyelvet. Egészében azonban személyes zenei világa egészen más volt. Megmaradt a múlt század második felében virágzásnak indult népies műdalnál, amely még az ifjú Bartók műveiben is nyomot hagyott. E problémáról Kodály Zoltán a Szentirmaytól Bartókig című előadásban emlékezett meg 1955-ben. ,,Ez a dallégkör (t.i. a csinált népies műdaloké) vett körül mindenkit, a ki Magyarországon élt. Ezeket a nótákat dalolta Ady diáktársaival a zilahi éjszakában. Amint Arany Jánost jobban értjük, ha forgatjuk gyermek- és ifjúkora magaföljegyezte dalait, úgy Adyt is jobban értjük, ha tudjuk, hogy miket dalolt.” Költészetén azonban talán erősebb nyomot hagyott a másik hatás és a tudatos nyelvművész törekvése. Ezzel a kérdéssel már egy másik problémakörhöz, a költői és zenei nyelvújítás, nyelvteremtés kérdéséhez érkeztünk el. 1925-ben Kodály a Magyar zene című cikkben fejtette ki röviden ezt a problémát. Lényegében Bartók és a saját műveiről minden megállapítását elmondhatta volna a maguk zeneszerzői gyakorlatára hivatkozva, de az inkább irodalmi beállítottságú magyar közönségnek, olvasóknak a költészeti párhuzammal bizonyára érthetőbbé vált a magyarázat. „Gyakran még az anyanyelv valamely némileg változott alakját is szinte idegen nyelvként kell elsajátítani. . . . Nekünk támadt egy új költőnk, Ady, aki a maga nyelvét a régi magyar nyelvből alakította ki csodálatosan. Eleinte megtámadták, abszurdnak, homályosnak, érthetetlennek, sőt — nem-magyarnak nyilvánították.” Szinte ezt a gondolatmenetet folytatja a Nyugat-barátok körében 1932-ben elmondott vallomás: „Kell remélni, hogy . . . majd a népkultúráról köztudomásúvá válik, hogy nemcsak őse az egész magyar kultúrának, hanem annak ma is élő szerves része,amelynek megismerése nélkül műveltségünk hiányos. Erre csak egy példát hozok fel. Egy igen művelt és finom irodalmi érzékű ember azt mondta nekem egyszer, hogy nem érti Adynak ezt a kifejezését : „Beágyazott a villás Vénség.” Ennél az egyetlen sornál világossá válik, hogy akár tetszik, akár nem, a mi legnagyobb költőink nyelve és képkincse azonos a falusi nyelv szókincsével: ha Petőfiből, Aranyból vagy Adyból kiírtjuk azokat a sorokat, amelyek nem érthetők meg a falusi élet ismerete nélkül, vajon mi maradna belőlük?” S mi hozzátehetjük: mi maradna századunk klasszikus, de születése idején itthon és az európai zeneéletben is teljesen újat hozó magyar zenéből, ha kiirtanánk belőle azt, ami közvetlenül vagy közvetve a népzene (a zenei népnyelv) nyomát viseli magán? Amint Ady költői nyelve gazdagodott a népnyelvből vett kifejezésekkel (olykor idézetekkel) és a történelmi korok mának szóló felidézésével (például a kurucversekben), ugyanúgy a mának szóló Kodály a Magyar népzene sorozat történeti énekeivel, hajdanvolt költők megzenésítésével, a Háry verbunkos-zenéivel, vagy a Czinka Panna balladája kuruckort idéző dallamaival. Nem szerepjátszásról, puszta stílusjátékról, hanem a jövőért a múltba kapaszkodó, onnan példát és erőt merítő művészi programról van szó mindkét esetben. A legszemélyesebb, valóban életrajzi fontosságú Ady Endrét idéző vallomása Kodálynak a Visszatekintés című kötet bevezetőjében olvasható. A nyolcvan esztendős művész, tudós és nevelő tekint vissza pályakezdésének, ifjúkorának életcélt, egész életutat kijelölő elhatározására. Elmondja, hogy szóbeli doktori vizsgája után Riedl Frigyes arra intette, hogy maradjon itthon, ne menjen külföldre. Ez a figyelmeztetés a határozott célokkal induló Kodály számára feleslegesnek tűnt. „De később gyakran eszembe jutott Riedl intelme. Ő akkor még nem olvashatta Adyt (Menekülj, menekülj innen), s csak saját életéből szűrhette le, hogy »Mit ér az ember, ha magyar?»!”. „Én persze olvastam, át is éltem — írja Kodály — A Halál-tó felett, Megárad a Tisza, A Duna vallo- másá-t és a többit.” Saját sorsáról, elhivatottságáról szólva akár folytathatta volna Adytól vett példával, A föl-föl-dobott kő című verset idézve. Hiába csábították a műveltebb, fejlettebb nyugati országok gazdagabb lehetőségei, mindig visszatért, felismerve az itthon reá váró nagy feladatokat. Ezekből az idézetekből világosan kitűnik, hogy mit jelentett Kodály Zoltán számára Ady Endre költészete. Mégis talán még nagyobb fontossága van annak, hogy verseit megzenésítette. Azért nő ennek fontossága a prózai vallomások fölé, mert így nagyobb, szélesebb réteg számára közvetítette Ady mondandóját a zene eszközeivel felfokozva. Számban nem sok az, amit Kodály közvetlenül Adyból megzenésített: mindössze három dal és két kórusmű. Művészi és eszmei jelentőségük azonban messze meghaladja számbeli súlyukat. A sorban az első a Sírni, sírni, sírni című tragikus látomású vers 1913—-16-ban készült zenekar kísé- retes dal változata, mély férfihangra. A bemutatóra csak 1921-ben, a Kodályt ért legsúlyosabb támadások idején került sor. Berzsenyinek A közelítő tél című versére írott dallal együtt szereplő művet a rosszindulatú és értetlen kritikák özönében Bartók a „zenei évad legnagyobb jelentőségű bemutató- já”-nak értékelte. Ezt írja: „Akit Ady »Sírni« dalának zenéje nem rendített meg lelke legmélyéig, az vagy süket, érzéketlen fabáb, vagy elfogultan rosszhiszemű”. Kodály valóban a legmegfelelőbb eszközöket találta meg a darabhoz. A vers formai és tartalmi ritmusát teljes egészében átvetítette a zenei ritmusba, tagolásba. Egyes fordulataiban a népzenéből fakadó, mégis teljesen egyéni dallamosság, némely helyen csak egy hangon ritmikusan recitált szöveg (pl. Zörgő árnyakkal .... Komor pappal . . . jellemzi. A zene — dallam, ritmus, kíséret harmóniái, hangszerelés — 37
