Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Ittzés Mihály: Ady visszhangja Kodály műveiben
ITTZÉS MIHÁLY ADY VISSZHANGJA KODÁLY MŰVEIBEN Bizonyára nem ritka eset, hogy egy eszközeiben és eredményeiben, mindenekelőtt pedig eszmeiségében nagyerejű alkotói teljesítmény saját művészeti ágán kívül is hosszú időre szóló, széles körű hatást fejt ki. Közben igazi rokonait, folytatóit is talán inkább megleli más művészetek területén. Személyes találkozásoknál, eszmecseréknél, vagy akár baráti kapcsolatoknál is erősebben fűzheti össze egy korszak alkotóit közös élményük: maga a történelmi kor, a társadalmi helyzet, az alapvető problémák hasonló felismerése, mondanivalójuk egyezése. Ilyen belső rokonság fűzi össze Ady és Kodály gondolatvilágát, élményeit és alkotásait. Hasonló problémákat láttak meg korukból és hasonlóan sarkalltak a megoldásra. Szűkebben vett művészi eszközeik, céljaik is — persze hozzátudva a költői és a zenei nyelv alapvető különbségét — hasonlók. Mindezekről a kérdésekről megbízhatóan tájékoztatnak Kodály Zoltán írásai, beszédei, melyekben többször hivatkozott a költőre, idézte verseit, mint saját problémáinak, szándékainak pontos, hiteles megfogalmazását. Az énekes muzsikához erősen vonzódó zeneszerzőről lévén szó, aki ráadásul még jeles irodalmár is, magától értetődő szinte, hogy elsődleges tevékenységét, művészi alkotómunkáját is megtermékenyítette Ady költészete. Időben javarészt előbb keletkeztek a kompozíciók, mint az Adyt idéző beszédek, rá hivatkozó cikkek. Inkább a pályakezdésre, a század eleji magyar állapotokra, kultúrál is helyzetre, s nem utolsó sorban a személyes elhivatottság kialakulásával kapcsolatos kérdésekre visszaemlékező Kodály-írásokban találunk utalásokat. Összesen mintegy másfél tucat, ám annál jelentősebb helyen. Annál is inkább, mert sokszor fontos kérdésekhez kapcsolódnak, olykor éppen kulcsfontosságúak. így Kodály művészetének, törekvéseinek, gondolkodásának, valóságlátásának jobb megértéséhez segítenek minket. S persze kibontakozik belőlük Kodály Ady-képe; megtudhatjuk, hogy mit jelentett számára a költő munkássága. Kodály sommás Ady-értékelését már egy 1921-ben franciául megjelent Bartók-cikkében olvashatjuk, ahol Adyt „Petőfi óta a legnagyobb magyar lírai költőnek” nevezi. Három Ady-dallal a háta mögött és a későbbiek tükrében ez aligha lehetett csak tájékoztató jellegű kijelentés a francia olvasók számára, hanem nagyon is személyes meggyőződés kifejezése olyankor, amikor Ady költészete még igazán nem volt elismert és népszerű. Ennél többet mondó, árnyaltabb az a nyilatkozat, melyet 1948-ban a Szabad Nép számára adott a művészeti optimizmus kérdéséről. Érdemes az Adyval foglalkozó részt egészében idézni. „A riporter: — Ady Endre költészetét egyesek pesszimistának tartják. Tanár úr kezdettől tanúja volt az Ady-költé- szet hatásának. Milyennek látja ezt! — Kodály Zoltán: —Ady hatása már korai, sok tekintetben valóban pesszimista, a vér és arany világát hirdető verseiben is szinte izomfeszítő, munkára ösztökélő volt. Ady úgy kárhoztatta a magyarságot, hogy a helyesen reagáló olvasó nem mondhatott mást, mint azt: »még lehet ebből az országból valamit csinálni.« Éppen ez az elkeseredettség mutatott rá, hogy van itt még erőtartalék.” Egy másik alkalommal (1946-ban, A népdal szerepe az orosz és magyar zeneművészetben című előadásában) A magyar ugaron című vershez ezt a megjegyzést fűzte: „Ellene mondok Ady halálos víziójának. Az ő műve maga bizonyság: terem itt virág. Csak el ne tapossák, engedjék kivirulni, majd csodát látnak. Hagynának csak száz évig békében élni: földi paradicsom lenne ez a kis ország.” Kodály — Bartókkal együtt — éppen ennek megvalósításáért dolgozott, küzdött. A zenei erőtartalékot a falusi nép zenéjében, a sok évszázados, évezredes magyar zenei hagyományban fedezték fel abban az időben, amikor az Új versek, s nyomában a többi korszakos jelentőségű Ady-kötet megjelent. Erről vall Kodály előszava a Bárdos Lajos szerkesztésében 1957-ben megjelent Százszorszép című népdalgyűjteményében: „Eleinte úgy rémlett, nincs itt épség, bomladozik minden, régi nagyság darabokra törve, századok malomköve alatt törmelékké őrölve. Bizony sokan kérdeztük akkor Adyval: Hej, égig-nyúló giz-gazok, Hát nincsen itt virág? És íme: Míg a föld alvó lelkét lesem, Régmúlt virágok illata Bódit szerelmesen. És közelebbről nézve, örömrepesve eszmélünk rá: e régmúlt virágok élnek! Csak kissé széjjelszóródtak. A dal egyik felét a Zobor alatt találtad, másik feléért a Hargitáig kellett menni. De most együtt vannak . ..”
