Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Bodri Ferenc: A föltámadás szomorúsága (Tűnődés a líra hatalmáról egy Nagy László-vers fölött)
Bizonnyal vannak ilyenek: Nagy László lénye maga a föltámadás. Az ő jelenében torlódott fel a Múlt, s ebben Ady. Olyan időszak alatt, amikor újra szólnak a harsonák, harc gyűrűzik ismét Ady körül: újabb stációk a síron is túl^ költőkálvárián. Prófétai indulatában Nagy László Adyt védelmezve a költők örök jogait védelmezi. Az önállóság kínját és kényszerét, az ostort, amelyet kezében tarthat akár a legszelídebb pásztor is. Védőpajzs lett tehát a vers, amelyet Nagy László emelt a költészet, Ady és önmaga fölé. A költemény hét passzusa a sírt ülő sárkány hét feje talán: a költőt, ellenfeleit és környezetét másmás oldalról közelíti meg. Egy-egy történet, vád és támadás, egy-egy látszólag baráti vagy láthatón ellenséges csoport: Adynak is a hétfejű sárkánnyal kellett megküzdenie. A prímszámok mesebeli ereje is ott él mágikusan Nagy László génjeiben: minden gondolata a Múltnak „hetedhét határán túlról” érkezett. Az ismétlődő vallomások mély tavában epikus történések forrásbugyogása, drámai küzdelem a támadókkal vállalt háború során. Cselekményt Ady szolgáltatott, komor konfliktust az ellenfelek. A gyűlölettől a szereteten át a megvetésig vezet az út. A „Mondják .. .’’-kezdetű szakaszok ítélkeznek az Adyt tagadók és kicsinyítők fölött: egy-egy keményen hárító mondat, kegyetlen metafora állítja félre az értelmen aluli támadásokat, a kételkedők és latolgatok vádjait előbb. Apróvá és jelentéktelenné válnak a vádaskodók. így az „időhatások mágusai”, akiknek semmi se fáj, és az sem, ami Adyban „több a poézisnél”, ugyanígy Nagy Lászlóban is, aki Ady hevével, „en garde” védekezik. Ady legörökebb tulajdonait védelmezve meg, mindebben költők jogait, önmagát. És póz-e, ha a költő magánya „embert is magához mérhetőt” kíván? Swift hősét csak Swiftnél lehet cérnákkal a földhöz szorítani. Ady „a nagy Cethal, akitől megőszül a tenger”, s ugyanígy, a „telivér mének királya” is. A középső lángvetés az összegző talán: Nagy László a támadók és védelmezők, a támasztok és kőgör- getők között a mérleg szilárd támasztékát teremtette meg. Villog a tőrpenge, koszorúk drótja csillog Ady, egyben a Nagy László-vers negyedik szakasza körül. Valóban Ady volt az isten fia? Kérdés és hit, amely kérdés és hit is marad, de létére nem lehet egyházat alapítani: vallói kóbor farkasok. A prózaköltemény ereje és rendje akár a tengereké: afelszínen borzongató hullámok ülnek, a mélyben a múltra és a létre táruló emlékezet. Az Ady-lét árapályai: keserűség és düh, fájdalom és elnéző mosoly, kétkedő rokonszenv és csömörös megvetés hangulat-színeire épülnek az egyvégtéből fakadt ditirambusok. A föltámadás szomorúságának folyamata a látomástól az indulatig vezette a költőt, s így az olvasót. A Csorba-tó Adyjának látomása és a mutatványosok, szemfényvesztők, kellemkedők keltette indulat összetett versegységet teremt. Struktúrát, amelyet csak versben lehetne kibontani, s amelynek középpontjában Ady, a szomorún feltámadó. A vers célja a töretlen és ostoros költő őrzése talán, aminek példája Ady lett Nagy László előtt. József Attila volt a kisemmizetteké. Végre egy igazi katona a Sárkány-sír körül. Aki látja a holtat és látja a múltat Ady mögött, az igazságot találja a tetem körül: a jelennek jelenti mindazt, ami a költőben élő és benne időszerű. Nagy László láttat is: tükrében a magunk arca tűnik elő. A „megmérettél” példája lettünk magunk, akinek hiánya van, annak torkán akad a szó. Amely „elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen . . . várnak a titkok . . . Vezet a szakadékok mentén, szüntelen a halál ajkain.” Egy-egy igazi költőt csak önmagához lehet hasonlítani. Krisztus Tamásnak mutatta meg sebeit, szöghelyes tenyerét már Adysem csak maga nézegeti.Jó néhány költőtárs látott afátylak mögé, Nagy László legutóbb. Tükröt tart Ady és az Ady-nézők elé,teheti, hiszen egy húron pendülők. Kivési ebből a korábban belenézők arcait. Ezt is csak egy költőtárs teheti meg, mert egy-egy bennragadt arcba sohasem illik a következő: légyen akár Baudelaire vagy Apollinaire, akivel hasonlítgatunk. Egy-egy költői művet csak folytatni (és nem utánozni) lehet, mint Nagy László Ady ostorát vállalva teszi. A rezgőnyárfát a diófával összetéveszteni, almáspitéből templomot építeni, a hölgyek szelencéjébe púderpamacsnak nyuszifarkat varázsolni valóban nem célszerű. A gyümölcsfa gyümölcsöt terem s erős illatot, a rezgőnyárfa csak viliódzó látványnak nagyszerű. A templomhoz érdes kövek, tudás-habarcs, gondolat s erős kezek szükségesek. Szilárd állványzat előbb a kupola alatt. Hogy élet szülessen, a hölgyek szelencéjébe is más való. Nagy László előtt a teljes Ady a hős, az építő, a termékenyítő és erőt adó. Az áhított szintézis született újjá a versben, eggyéforrtak a tükör széthullott darabjai, az Ady-oltárra méltó virág került. A lidérces kalaphoz Adynak ismét van mit feltűznie. Hordja csömörte- lenül, ha a lélekbe belenéz: önmagát látja ott. A költemény hevét a stílus gyeplője zabolázza, bár a lírai száguldás aligha csökkenthető. Erő és hevület, rend és feszültség törékeny statikája teremtett gondolattemplomot itt. De a vers mégis megmozdíthatatlan, akár a kolosszusok. Szilárdsága a tudatban él, ez az az alap, amelyre a lírai katedrális emelkedik. Világít a torony, útirányt jelöl a messziről érkező előtt. Új csillag született: rá kell irányítani a mérőeszközöket. Kár lenne a tükröt ismét elhomályosítani. Szélébe tűzni újabb szentképeket. Foltot vagy csorbát ejteni rajta, akár virágtól is. Amikor éppen újjászületett. De nézzenek sokan belé, mint Ady a Csorba-tó tükrében teszi. 30
