Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Bodri Ferenc: A föltámadás szomorúsága (Tűnődés a líra hatalmáról egy Nagy László-vers fölött)
korántsem épült fel még Léda ajkai közül. Földessy Gyula előtt 1911-ben A föltámadás szomorúságát mondta a „legnagyobb versének”, ezt a „szintézis-költeményt”, amelyben minden szuverén érzés, fájdalmas emlék és félelem-motívum benne található. Ha egy mai költő a teljes Adyt idézi meg, s a holtra, a művészre, a férfire, a lírikus ostorozóra egyként emlékezik, akkor ebben a tétova kérdőjelekre és kötőszós elmélázásokra, az imbolygóan szabad sorokban felhangzó, ötletszerű és ambivalens meditációkra épülő versben a valójában keresett és vállalni kívánt emberi szintézist találta meg. A vadonban kószáló költő a valóság, emlék és értelem többféle síkjain, a szabad asszociációk lírai mezőségein tárulkozik. A verset a változó érzelmek, a félelem és féltés szintézisei szülték, öröm és fájdalom, vágy és „szállaiás”, s aligha metrumok. A föltámadás szomorúságát Király István a „széttépett összefüggések kétszintű versének” látja, „amelyben kiélezett formában jelentkezett Ady 1908—12 közötti lírájának legfőbb mondandója: a magányosságérzés.” Ennek „hű érzelmi tükre” a szomorú szerelmet jelző költemény. Nagy László az emberi teljesség mellett a magányos Adyban társra és sorsosra lelt, őróla szólva maga is az „emberi viszonyok elsorvadásáról, a humánus tartalmak elveszítéséről” tanúskodik. Van oka elég: az úttalanság, az eltévedés motívuma, „a térből és időből kiszakítottság érzése” Adynál tisztán nyomon követhető, a mai költő előtt ebben is példa Ady. „Ennek a paradox, társas magánynak hű tükre a szomorú szerelem” (Király), a „már-már szabadversben” ismét csak megénekelt. A költő Léda mellől „új apostolok keresésére indulna” talán, akik majd teljes valójában(művésznek és férfinek, embernek és magyarnak) láthatnák újra őt. A mai költőben egy kései ilyen jelentkezett, ,,az utolsó nemzeti költő” (Déry Tibor) bizonnyal egy magához méltóan szuverén társra talált. A titkokkal is teljes „muszáj-Herkules-sors” vállalását jelzik az újabb vers lökéshullámai. A büszke és emelt fejű, megtörtén is bizakodó és kihívó tátrai fénykép szomorúságnál és magánynál többről árulkodik. Ady itt talán újabb harcokra gyűjthetett erőt. Reménykedik: „lesz még ideje újabb csatáknak”—biztatja önmagát. Ezek nélkül inkább a halál, úgy hiába lenne minden föltámadás. Több tehát ez a vers egy életváltó fordulat lírai megjelenítésénél, mint ahogy több a boldogságnál a Léda-szerelem léte vagy nemléte is. A magány pokolbugyrai a vers közlésterein: a Megváltó feltámadt, de túl korán széledtek széjjel az apostolok. Most váltják apróra az Igét: lehet-e értelme az új életnek tovább? A tátrai nyár után ismét csak Mindszent a menedék: purgatórium vagy enyhet adó fészek, de ebből újólag repülni lehet. Az Édes gyógyítgatja a szárnyakat. Hitvallásra választhatott volna a mai költő könnyebben elérhető Ady-gondolatot is. De az „alkalomhoz” (,, Óh , jaj annak, aki feltámad s nem érzi önnön-életét.. .”) méltónak leginkább ez a szomorú vers mutatkozott. Szintézis-jellegével, többszintű értelmével, már a címével is. így lett hát fészek az Ady-gondolat, az üresen felejtett, amelynek sokféle forgószél tépázta peremét. Ebbe költözve s helyrehozva a dárdaütések nyomait a vers ismét otthonná válhatott: varjúvárrá, amelyből ki-kicsap- hatunk. Leginkább támadásra a fosztogatók és az újabb tépázok ellen, de erőmerítésre is. Rapszódiájában az új lakó leginkább felettünk ítélkezik. De legelébb önmaga felett: benne föltámadottan az egyetlen és teljes Ady nem alkuszik. A végleges szöveg élményt és látomást, héroszi indulatot és költői fegyelmet ötvöző költeményének első változatai inkább Krisztus-sirató zsolozsmás prózának tűnnek, és nem önálló érvényű szabadversnek talán. De a felszökött indulatban, a pillanat ihlete alatt felbuzgó, kántáló mondatritmusban, az ősi ráolvasások vajákoló logikáját követő szakaszok recitativóiban ott már a későbbi nagyvers ígérete. Az első változat még élőbeszédben fogalmazódhatott (magnetofon), a fölködlő kérdésekre felelt, ha nem is követte azok sorrendjeit. És válasz lett az antológia címében feltett kérdésre is, felkiáltóvá változtatta a kérdőjelet. Nagy László a maga hittel és elszántan vállalt különvéleményét mondhatta el. A szenvedélyesen indulatos, a vérlökések erejét idéző próza verssé a Versben bujdosó kötetben változott. Feltalálva a maga szuverén, már az első 'ormákban föltűnő modern törvényeit. Önálló értékké emelten illeszkedik a kötet teljességének stílusához is: valamiféle nyelvi és mondattani „ősmasszívum" atavisztikus föltámadása tör föl a sorok lávás fölbuzgása alól. Felesleges szó aligha akad: az első szüli a következőt, s alakul a láncolat az ostorig. Az indulatos jelző kegyetlen főnevet kíván, az állítmányok és határozók zuhanó őstömegét. Ilyenek lehettek az ősmagyar ráolvasások, őrzi még hírüket a Mária- siralom. De él a modern versben a keresztény kultúra mágikus ritmikája is, az ősi liturgia vissza-vissza- térő tételmondatainak varázsereje. Az inkvizíciós ítélkezések félelmetes alapszövegei, a szakasznyitó mondatokban a dallamba váltó próza varázslata. Vagy mint a gyógyító-szövegek, amelyek közül Bornemissza Péter adott át az utókornak néhány bűnre csábító, kísértő dallamot s kifejezést. De kár lenne pusztán ezekre utalni a „medvezsoltárok” költőjének lírai vallomása fölött. Ha Komlós Aladárnak (aki szerint a szabadvers az „érzés lendületéhez igazodik”) igazat adunk, akkor emellett még- inkább feltűnő, milyen régi forrásokra utalhatunk. Nagy László Adyt emelve a maga stílusához a legtávolabbi ősökre és ősénekekre emlékezik, ott még a kilenc csodaszarvas-fiú szárnyaló igézete is a kántálva sodródó mondatok között: a nemzet, a nép, a pogány líra atavisztikus emlékezete. Komor szó a válasz a téboly, a nyihogás, a hahota vádjaira és komor képek halmaza: zúgnak az érvek (akár egy átok) kikerülhetetlenül, önálló betétek a lírai folyamatban, megjelennek másutt saját verstestben is. 28
