Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Bodri Ferenc: A föltámadás szomorúsága (Tűnődés a líra hatalmáról egy Nagy László-vers fölött)
Hagyomány lett modernné a szabadon kötözködő mondatok rovásaiban („csak a legősibből szüle tik az új” — Bartók), az ősökkel összekötő szál ezúttal Ady lett. De a megszólalás az iszkázi betyárénekek és a finnugor hagyományok, Reguly Antal, Bartók és Kodály nélkül, a saját élménnyé lett „lírai múlt” nélkül meg nem indulhatott: Nagy László a génjeiben őrzi mindazt, ami régvolt, modern és nemzeti. (Talán mégsem az utolsó nemzeti költő Ady?) Az indulatok ritmusával összefűzött mondatokban történelmi szintézist teremt iskolák és műfajok helyett. Korunk kultúrájának legtisztább teljességével, a jelent a múlttal ötvözve emel védőkupolát Ady műve és emléke fölé. Százezer éve nézett, a lírai pillanatban meglátott törvények bukkannak elő: a versben az „idő egésze” ütött tanyát. A lírikus indulata sodorja tehát ezt a héroszsiratót — így jajonghatott volna a váteszi Andromakhé Hektor meggyalázott holtteste fölött, ha erre „alkalom” adatik neki —, de a költő önfegyelme szabályozza a sistergő haragláva kiégett medrét, a megemelt hangú hitvitázó iratok, drámák és prédikációk íratlan és önkéntelen, a pszichikum erejéből termett törvényei szerint. Adyért a sírra települt sárkánnyal egy modern Szent György küzd meg itt, és szabályos a párviadal. A költő betartja a maga teremtette játékszabályokat, a Versben bujdosó-kötet költészetéhez csak igazodhatnak a megszokott stilisztikák. A hét önálló szakaszban Nagy László levágja a sárkány minden fejét, az Ady-gondolat teljessége ezután táruihat előtte fel. Látomásvers volt már az Adyé is, több szinten jelentkező. Alapzata a tátrai élmény és a környezet, fenyvesek zúgtak, pásztori zsoltárok, szlovák zsolozsmák dongának a havasi legelők felől, „köd-tályo- gok között sunyit a csalfa Nap”. Üvöltő Tátra-erdők nyelik a szenvedő fájdalmait. Néhány szőke lány („szent, ifjú cédrusok”), egy-két „virágos hajú asszony” kereng pihegve és lesben a bolyongó költő körül. Avers térbeliségében ott a tátrai nyár, de „belső közlésterében” feltűnnek korábbi Ady-emlékek is: asszonyok, tengerek, városok („rajtuk Párizs a korona”), az elviharzás pillanatában magával cipeli Ady az emlékeit. A jelen és múlt mezsgyéjén (áfák mögött a jövő) őrt a nagybeteg Léda áll. A menekülő előle menekült és mindenki elől, aki most tanácsot adna vagy nyújtja a kezét. Szüksége megint a magányra van, és van-e teremtőbb árvaság egy lírikus egyedülléténél? A versben mindenre emlékezve mégis egyedül csak Lédáról beszél („hol a Távol, hol a Közel, s hol vannak köztük állomások?”), de mint a Talmudban illik, nem írja le, csak jelzi, csak „körülírja” Léda-isten nevét. A mélyebb versplazmában a szellem közlésterei, a kettősség megrázó hangja és hangulatai: a nélküle-élet és mellette-halál anta- góniája, a távozás és megmaradás, a föltámadással szembeállított szomorúság. Az élet további kényszere az ambivalenciák malomkövei között. Nagy László mindezt egy „Ady-szociológiai” gondolattérbe emelte át, a kérdések, titkok, kísértések félelemmel tele élményét, a döntések kegyetlen kényszereit. Az újraéledés feltételeit, az ezektől való ismételt rettegést. Ady szól újra az új vers mondatai mögül, Nagy László hangján jelentkezik ismét a költői titok. „Ezért minden”, de a költő őrzi tovább a maga „lidérces messze fényeit”. A Csorba-tó (és a vers) csak a találkozás színterét teremti meg, lehetőségeket. Az Ady-versből Nagy László csak a fájdalom fenséges üvöltéseit ismételgeti. „Föltámadtam, jaj, föltámadtam” — hangzik az új versben is. De itt már nagyobb a tét, mint lehetett közel hét évtized előtt. A líra teljessége a mérlegen a megszelídítés, darabolás, visszahódítás (stb.) helyett. Hozzánőttünk-e már a teljes Adyhoz? Vállaljuk ostorát? Látjuk emberi fenségét? — Nagy László ezeket kérdezgeti. Vállalunk-e egy költőt, aki a titkok kapuit döngeti? És végtére Lédát is meg kell védeni az utókor sanda mérlegeléseitől. Lédát, aki a Század egyetlen Asszonya volt. Asszony, aki Ady Endrére zárta az ajkait. „Lelkekbe néz, mint hajdan a Csorbatóba, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!” Mitől lett ilyen fájdalmassá a vers? Mi adja már az Ady-cím megindítóan szembehangzó birtokviszonyának ellentéteit? — mert Ady nem önmaga számára, nem teljes fenségében támadt fel, „bolyongó szellemének” tűzjele nem lobog már az apostolok feje felett. Föltámadt ugyan, de csömörösen: a gyötretők, a tőrdobálók, a sértegetők, a koncolók, a darabolok kénye szerint. „Szomorú próbaménnek” is, megszelídítve és kezesként, újabb bomlasztó csókok mételye közé. A valóságos ember és költő „vérben és tajtékban” egyedül maradt, még a sziklákat is magának kellene sírja fölül elgörgetnie. Az éles kőszéleken megsérül a kéz, a súlyosabb kölöncök föltépik a vállakat: Sárkány-sír az, csak látszólag- barátok óvják az embert a jószívvel és nyitottan közeledők előtt. Megsérült a kéz, amellyel „fölküzdé magát fekete koronának a Szerelemben”, amely a templomban egykor ostort szorongatott. Az egykori a magyarázókat kergette szét, az új vállal az újrafonódó béklyókat Toppantaná. Lerázva a romlasztó ölelést kínáló, az elbambult és el-elmaradozó társakat is. Ha megállna rájuk várakozva, újabb halál lenne az talán. „Megtisztult föltámadás”, amely mégiscsak szomorú. Minden csók kötél, ördögi vagy tündéri ballaszt a vérrel tisztított mesék kegyetlen vándora lábain. Valódi társak nélkül lehetetlen, másokkal szomorú a szárnyaló föltámadás. És hol az a tíz igaz, akit menteni illenék akár az ostorcsapások elől? 29
