Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Bodri Ferenc: A föltámadás szomorúsága (Tűnődés a líra hatalmáról egy Nagy László-vers fölött)
És alkalom szüli a kísérleteket, a kísérletekből pedig többnyire eredmény születik. Ady Endre halálának félszázados fordulója körül a Petőfi Irodalmi Múzeum magnetofonja „föltámasztó” ankétot rendezett, az Utunk c. folyóirat később Adyról vitát. Felkért hozzászólók mondták szalagra véleményüket, a vallomások könyve egy provokatív kérdőjellel (Ifjú szívekben élek?) jelent meg utóbb (1969). A kérdéseket és a kötetet Vezér Erzsébet állította össze, arra keresve választ legelőbb, hogy „miért csökkent az utóbbi években, évtizedekben olyan jelentős mértékben Ady költészetének hatóereje?” Akár vitázhatnánk a kérdés valószerűsége és jogossága, netán nyelvi pedantériája felett, de a további hét kérdésre sem kívánt iskolásán pontos válaszokat a kérdező. Ady „költői alakjának már rég nincs kora — írja 1937-ben Illyés a Magyarok jegyzetei között —, ahogy Balassának vagy Csokonainak sincs, akikkel egy sorban áll . . Műve „csodálatosképp így is érik. Mintha titokban tovább dolgozhatna, állandóan javíthatna rajta: életének alkotása egyre teljesedik ... A halhatatlanság jele, hogy az író nem hagyja el művét, örökké mögötte áll . . . Apad vagy növekszik az ő műve? Már nem ez a kérdés. Az idő minden szaka után tisztább ... Neki már az idő dolgozik, művét az tökéletesíti . . .” A provokatív című füzetke nagy gonddal bikózik tehát: egy pillanatra az idő perpetum mobilejét állítaná meg a változó felhőjátékok alatt. Hiszen a „hatóerő” a költő maga, akinek „visszahódításáról” ugyanekkor egy másik Ady-apostol értekezik. De érdekes kísérlet volt mégis ez újabb, a Toll vita (1929), a Toll ankét (1938), a Révai tanulmányokat emésztő irodalomtudományi vállalkozások, Lukács György tanulmánya után. Király István perdöntő szintézise később jelentkezett. És végül ez az ankét szülte Nagy László „érzelmekből táplálkozó szubjektív vallomását” (!) a töretlen Megváltó Sárkány-sírja fölött: áldassék érte a magnetofon. A költőtársak Adyért szálltak síkra és nem Ady mögül. Ady „lírai érzékelése” után tanulság annyi maradt, hogy az eleven líra mindenkor szubjektív indulatokat ébreszt, ha szembenézünk vele. A Holnap Hőse pedig forgószeleket, viharokat és vulkánkitöréseket támaszt, akár a protuberanciák. Tőle „őszül meg a tenger”, amely felé Nagy László „arccal áll”, ő lett a „zord isten-rózsa a semmi kertjében” (Juhász Ferenc) egy szárnyaló nemzedék előtt. Az Ady Endre utolsó fényképe is arra int, hogy lényét újraélni kell, feladat más aligha lehet, és tanulság az is, hogy a rétegelők almáspitéiből katedrálisok valóban nem építhetők. Érdes szókövek kellenek inkább, szenvedély-habarcs, lírai párkányzat és indulatkupolák. Mindegyik Ady-költemény egy teljesebb arcot állít elénk, így a legilletékesebb közelítésnek valóban a lírai hevületű látomás, az így kiváltódott indulat és vallomás mutatkozik. Ahogy Vajdáról Ady beszél. Esetleg a szigorral tárgyilagosnak színlelt tudósi elemzés talán, az „egzaktság kísérletei”, bár a sokféle elfogultság mindegyre előkerül, ebből az Adyért való legkivált. Versét Nagy László az Ady-ellenzéknek köszönheti, mint tehette többször Ady. De az ifjabb elperli az együttérzést még a virágdobálóktól, a romlasztó csókok bajnokaitól is. Az ő dühe a vakmerőbb, hisz Adyról szólva önmagáról beszél. Mert talán valóban „elárvultnak” látszik és „egykorúnak” vélhető az ostor. És ezt a csillagra akasztott, holdgömbös fegyvert ki vehetné más fel, hanem egy költőutód? S védekezésül vagy jóra ösztökélve ki ellen fordítaná? „Itt tó van a Tátra ölén Keresem benne a századokat.” (Ady) A föltámadás szomorúsága először a Nyugat egy 1910-es nyárvégi számában olvasható, karácsonykor már a Minden Titkok Versei között, A Szerelem Titkai ciklus harmadik darabjaként. „Kérem az én régi, egyetlen Asszonyomat: fogadja el jajgató szolgájától ezeket az olykor fölujjongó, de mindig síró, mindig a régi s mindig miatta kelt énekeket” — ajánlja a háborgó, majd elcsendesülő versciklust a téli ajánlásban ismét visszatért Ady. A verset „egy halálosan vigasztalan felébredés” szülte (Ady Lajosné), a költő a nagybeteg Léda kínzásai elől a Tátrába menekült. Talán új találkozásokat remél, de bizonnyal a magányt mindenekelőtt. A mézesheteit itt töltő öccse után Tátrafüredre július utolsó hetében érkezik, majd saját fájdalma hajtja innen tovább: a Csorba-tó mellé, egyedül várni a föltámadást. Az egyetlen Asszony egy pesti szanatórium különszobájában saját fájdalmát szüli; „a Csorba tó nagyszerűen unalmas, de szép ...” — írja a költő Bölöninek. „Emlékezek vagy csak fájok?” — folytatja lírában tovább, és minden levélben, sok-sok táviratban Lédáról követel híreket. Bölönitől és másoktól, nem kevés közvetítő akad: bölcs szavú barátok és izgató provokátorok. „Hét év után nagybetegen hagytam el a nagybeteget, csupa megmagyarázhatatlan hézag és seb vagyok... ez az én mostani legnagyobb válságom ...” — írja a jóbarát Hatványnak. Egy végzetesen béklyós szerelemből kísérel „föltámadni”, („valami úgy fog, mint rabot”), de szorongva érzi a Léda helyében támadó ürességet, dac lobban benne (ha„minden Egész eltörött”, törjön a maradékja is) a félelmek előtt. A vers zárját az érzelmek kötéseinek kifeszítettsége („egy ágban ... szabadulás, béklyó ...”) nyithatná, de a „szomorúan föltámadt” ezúttal idő előtt kiált: 27
