Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 10. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (a tanulmány befejező része)
A magyar kultúrhagyományok is sok törzs, népelem, későbbi beolvadók és az egyetemes kultúra asszimilált motívumaiból, a szomszédkultúrák hagyomány-darabkáiból állt össze. (Persze volt és van benne domináns elem.) Ez a sokforrású hagyomány épp az egészséges nyitottság jele: a megismerve, befogadva megmaradni parancsának egészséges működését, hatását igazolja. Megfigyelhető, hogy az új hagyomány-elem integrálásának korszakai mindig zártabbak, mert ilyenkor idő kell a felszívódásra, emésztésre (pl. a kereszténység felvétele és megszilárdulásának korszakai.) Ilyenkor nincs idő a legújabbra figyelni (ha van ilyen épp akkor), mert az új a régivel küzd (itt: a pogány maradványokkal), ez köt le, ezzel vagyunk elfoglalva. Továbblépni csak a megszilárdítás után lehet. Ezekben a zárt korszakokban, akárcsak a valóságos „emésztésben”, mindennek befelé kell összpontosulnia, kintről csak azt vesszük magunkhoz, ami a bentit erősíti, segíti, szilárdítja. A zártabb korszakok ezért nem tűrnek kívülről jövő újabb eszméket, mert még ők maguk is viszonylag újaknak számítanak. Az,.emésztés” után jön a jóllakottság, majd az új éhség kora. Ismét nyitottabbá válunk: keresünk, kutatunk új táplálék, új szellemi lendítő után. Még az éhes vad is újra az erdőnek indul. Az introvertált korszak (befelé forduló) tehát emésztő, az extraver- tált korszak (kifelé néző) az éhségé, az új kielégítetlenségé. Persze költői képpel fogalmaztunk. A „kifelé élő” emberekben mindig van valamilyen lappangó, belső éhség, kielégületlenség. A befelé élő némiképp önellátó. Mintha e kettő a dionüszoszi és apollói alkat szinonimája lenne, a démonikus és a derűs egyensúlyú (vagy egyensúlyát tartani akaró) régebben emlegetett típusok szinonimái. A kifelé élő: a visszhangváró ember. A befelé élő: a kívülről kapott válaszok helyett saját benső visszhangjaira figyel. Az egyik csak akkor boldog, akkor nem szorong, ha a világ visszaigazolja, a másiknak elég az önigazolás is. A két alkatot (dionüszoszi és apollói) egy harmadik, a próteuszi fogja össze: az alakját pedig változtató, az egyszemélyben dionüszoszi és apollói típus. A képlékeny és mégis túlélő, önmegtartó örök ember és emberiség. A változás, változni tudás adja egyéniségét. Visszaugorva az új éhség idejére: gondoljunk a reformációra. Ez is a kielégületlenség kora: de csak akkor lép fel, amikor a katolicizmus rég megszilárdult. A formák erősek már, de kezdenek kiüresedni: új tartalommal kell megtölteni. Hogy újra emészthessünk. * A fejlődés egy adott történelmi helyzetében a Nyelv maga alkalmassá válik arra, hogy az egész hagyomány szinekdokhéjává legyen. (Nyelven itt a szokások nyelvétől a művészeti, zenei anyanyelvig mindent értünk.) Ezért a Nyelv (ilyen tág értelemben) a legnagyobb hagyományőrzővé válik. Sajátosságaink végső rezisztense, mely gyűjtőlencseként rántotta magához az életmeleget adó sugarakat. Ez a Nyelv mint összefogó jelrendszer, asszociációs bázis, a maradandóság záloga minden nemzet számára. * A modernség gyakran felveti a közértés (közérthetőség), vagy egyáltalán az értés, megértés fogalmait. Tudnivaló, közérteni csak abban lehet, amelyre vonatkozóan jobbára mindenki egységes jelrendszerrrel rendelkezik, és amit mindenki egyezményesen elfogad. Éppen ezért a közértés mindig viszonylagos. A közértés nem azonos az egyetértéssel és közmegértéssel. A közértés csak a jelrendszer mindenkitől való elfogadására, az utóbbi (az egyetértés) pedig a jelrendszer által közvetített (képviselt) tartalom, gondolat, eszme, üzenet elfogadására vonatkozik. Az emberek sokszor, noha értik a jeleket, mégis azt mondják: „nem értem”, noha tulajdonképpen értik, csak 79
