Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 10. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (a tanulmány befejező része)
na olyan, amilyen, ha ott valamikor gótikus katedrálisok, remek főúri paloták emelkednek, és nem kunyhók és stílustalan házak. A nullapontról indítás előnyei: egyből a legkorszerűbbel lehet kezdeni, nem kell megvárni az „elévülést”, a kulturális amortizációt. Vagy ott van a romániai színházi élet európai szintje. A mi színházaink például egy század elején kialakult színházi stílust örökölnek, amelyben — úgy vélik, még most is van „kihasználható”, „kihasználandó”: el kell tehát „fogyasztani”, amortizálni kell. Az megint más, hogy e kulturális amortizációs felfogással néha úgy járhatunk, mint az az ember, aki ma a péknél különlegesen friss, finom kenyeret talál, ezért a szokásos egy kiló helyett másfelet vesz. Másnap azonban újra kell vennie, mert ez már harmadnapra sem lenne elég. Ő viszont addig nem nyúl az újabb kenyérhez, amíg a régit meg nem eszi. Ám akkorra már ez az új sem lesz friss. így gyakorlatilag csak először jutott friss kenyérhez, ahelyett, hogy mindennap azt evett volna. És ez így menne a végtelenségig, ha meg nem unná, s így nem szólna: inkább kidobom maradékát a kutyáknak, semmint megfosszam magamat örökre a friss kenyér ízétől.) A régi —továbbfejlesztő, jó — utánzásának megvan a maga bölcsessége. Utánozd a régit: mert mai szemmel a régi még többet jelent számodra, mint nekik annak idején. Másrészt: erre senki sem annyira érzékeny, mintha közvetlenebb előzményeket utánoznál, hiszen a nagyon régi utánzásának konkrét veszélyeit senki sem látja át. És végül: a legtöbben újdonságnak fogják majd föl, mert nagyjából feledésbe merült korról van szó. Továbbá: a nagyon régit lehet bírálni, az elmúlt idő nem veszi sértésnek. íme, széles vonalakban így rekonstruálható ennek a kultúrtörténeti gyakorlatnak a benső logikája. (Hiszen gondolkodásunk egyik fontos feladata: elfeledett gondolatmenetek rekonstruálása is.) Ezért van az, hogy a nagyon régi és a nagyon új igen sokszor találkozik a művészet és gondolkodás történetében. A hagyomány mindezért egy nemzet „örökifjúságának” is tekinthető. Mindannak válogatott gyűjteménye, ami bennünket a történelem helyzetein átsegített vagy megpróbált átlendíteni. Az ismé- telhetőség felfedezése. Az újrafelfedezés egy szempontból több, mint az eredeti: tetten értük az ismétlődést. * Hagyomány és egyetemes kultúra: az utóbbit többnyire közkincsnek tekintjük. Paulus, a római jogász írja: „A kincs az a régen elrejtett pénz, amely már feledésbe merült, és így már nincs tulajdonosa. Ennélfogva a találóé, hiszen már nem a másé”. Kincs és közkincs közötti különbség: a kincs külseje rejtett és felejtett; a közkincsnek mindez a belsejére vonatkozik. A kincset csak a megtaláló látja meg. A közkincset mindenki, de nem ugyanazt látja benne. így lesz a folklór, vagy a régi művészetek motívumvilága közkincs. De közkincs a történelmi események bárkitől való újrafeldolgozása: egy angol joggal közkincsnek tekintheti a dán történelmet: Shakespeare megírja Hamletet. Ám mai szemléletünk szerint ennek a feldolgozásnak semmivel sem szabad sértőbbnek lennie, mint ha saját történelemből választottam volna az eseményt. „A kasunkból kirepült méhraj egészen addig a mienk, ameddig szemmel követni tudjuk, és üldözése nem ütközik akadályokba. Egyébként a befogóé lesz.” Ezt meg Gaius, a másik római jogtudós írja. így vagyunk saját kultúránk motívumaival is: eltűnnek a világkultúra egében, szemmel követni már nem tudjuk, a „befogóé” lesz. Asszimilálják motívumainkat. így gazdagítja a saját hagyomány a mások hagyományait és fordítva. Átlényegítik, orcájukra formálják, alig-felismerhetővé. Már úgy tekintik mint sajátjukat: joggal. Mindkettő büszkeség: adni az egyetemes kultúrának és kapni is tőle. Áz első termékenyítő erőnket igazolja, a másik pedig asszimiláló és újraalakító képességeinket. Teremtés mind a kettő. * 78
