Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 10. szám - Összeállítás a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójára - Gumer Basirov: Szülőföldem zöld bölcsője (regényrészlet) Buda Ferenc fordítása
Szívem egyszerre fölmelegedett s gyöngéden pillantottam a feketére. Pedig az nemigen volt szelíd, megesett, hogy közel sem engedett magához. Ráadásul meg hályog volt a szemén. A szomszéd gyerekek nyíltan csúfolódtak: a ti lovatoknak, úgymond, kifagyott a szeme! Ezentúl nem hagyom szájalni őket. Kifagyott? Hát milyen csikóra lelt azzal a kifagyott szemével! Ám a fekete kanca nem bizonyult ennyire békülékenynek. Épp csak odaléptem volt a kiscsikóhoz, meg akarván a hátát simogatni, s mily félelmesen feldühödött, fülét hegyezte, kivicsorítva nagy sárga fogait, fejével csapkodott, mintha meg akart volna harapni. — Csú! — apám a lehető leggyorsabban magához rántott — Eszedbe ne jusson odamenni hozzá! Látod: haragszik. Néhány hét múlva kezdtük befogni a feketét rövidebb utakra. Egyszer az erdei tisztásról hoztunk egy kis szénát, másszor a malomba vittünk egészen kevés gabonát. Kezdetben a kiscsikó mindentől félt. Amint valaki harsányan kiáltott vagy bekattan- totta a kiskaput, nyomban összerezzent. Bármerre is jártunk volt, minduntalan nekiütközött a kocsirúdnak. Útonjáró ha szemközt került a lóval, avagy kutya vakkantott ki egy kapualjból, azonmód igyekezett az anyjához simulni. Testvérnéném, Ummikemal-apaj égszínkék szatinból szalagot varrt a csikónak, s egy csengettyűt akasztottunk a nyakára. Ingatta fejét a kiscsikó, s a csengettyű úgy szól, mintha potyogó ezüstpénzek zengenének. Minden játékot abbahagyván teljes napszám a csikóval bíbelődtem. Hogy a szemmel- verés ellen megóvjam, legeslegelőször is egy parányi amulettet kötöttem az álla alá — magam faragtam egy borókaágból. A sörényébe piros meg mindenféle színű rojtot szalagokat fontam. Reggelente örömmel teli ébredtem, fogtam egy karéj kenyeret és futottam hozzá, a sárga Csiilagocskához. Láttomra eleinte ijedten anyjához furakodott. Utóbb azonban kezdett megszokni. Hívom, szólítom: „Csida te, csida te”!, fülét hegyezi, körülnéz. S már látom, orrlikai megmozdulnak, a kenyér felé szimatol. Később egészen föl is bátorodott, megtanulta, hogy a hamu színéhez hasonló kékesszürke ajkaival elvegye tenyeremből a kenyeret. Csillagocska tőlem már nem félt. S amidőn aranyló sörényét simogattam, elégedetten állta, körültekintve kékcsillogású, hatalmas szemével. Hogy gyorsabban nőjön a csikó, titokban a házból kilopott lisztes moslékkal itattam, kenyeret csentem neki. Három hónap múltán a pajkosnál is pajkosabb lett nálunk. A kocsirúdnak sem ütközött neki, mint azelőtt, a kutyaugatástól sem ijedt meg. Még mit nem! Most már, amint egy kutyát észrevett, fenyegetőleg lehorgasztotta a fejét, épp, mintha meg akarta volna leckéztetni, s rugdalózva maga vette üldözőbe. S amint kihajtunk az udvarról, Csillagocska úgy igyekszik az utcára, mindenkit megelőz. Micsoda öröm nézni, ahogy farkát és sörényét lobogtatva ugrál, hancúrozik! Legörbíti ím a nyakát, kerek patácskái kopognak, úgy robog előre ügetve. Farka mint a kémény, fülei hegyesek! Odébbszalad egy kicsit, kihúzza magát s fejét hol egyik, hol másik oldalra hajtja, mintha azt akarná mondani: „Lássátok, milyen vagyok én!” S hirtelen, épp mint a felnőtt csődörök, kitágult orrlikkal horkant vagy fölkapja fejét és öblösen fölnyerít. Nohát, egy színtiszta ezüst csengő! Apám összehunyorítja zöldeskék szemét és hangtalanul nevet. — Ej, te taknyos, ej te kényes! — mondja. Majd megrángatja a gyeplőt és rámordul a kancára: — Te meg alig vonszolod a lábad? Nem hallod, hogy dicsérik a fiad? Ha Isten is úgy ítéli, jó ló válik belőle. Vágtában is megy, szügye is tömör, törzse is hosz- szú ... 41
