Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - Emlékezések Kondor Bélára - Gerő János: Az "öt-tag" és a többiek (elbeszélés)
— Azért ezeket én elküldöm a francba, velem ne gatyázzanak, te is tudod, hogy én ki vagyok! Az elnök a helyettesének nem válaszolt, de a rendőrtisztnek igen: — Miféle iratokat keresnek a lakásomon? A rendőr megismételte: — Az üzleti forgalomra vonatkozó bizonylatokat. A jogtanácsos szerint nincs minden bekönyvelve. — Ja, az más felelte az elnök. — Az iratok egy része a gatyámban van, bevarrva, más része a kertben elásva, egy töredékét pedig eljuttattam az amerikai imperialistáknak. A rendőr úgy nézett rá, mintha megtébolyodott volna. Az elnök azonban látszólag még mindig derűsen folytatta: — Nézze, én ötvennyolc éves vagyok, akár ebben a percben elmegyek nyugdíjba, ha akarják. Ha áttanulmányozta a váciakat, láthatta, milyen komolytalanok ... Ezek a papírok meg, mese . . . — Itt csak én beszélhetek! — szakította félbe a rendőrhadnagy, mert nem tudta mire vélni ezt a bizalmas hangot. Az elnök viszont nagyon mellre szívta a gorombaságot, egy pillanat alatt lilára borult az arca. Kinyitotta az ajtót, odaintette a hivatalos közeget, mintha mutatni akarna valamit, s egy ügyes mozdulattal kisegítette az udvarra. — Lacikám, mit csinálsz! — kiáltotta a felesége, és a karjába csimpaszkodott, de már tehetetlen volt. — Azért ezt mégse kellett volna — jelentette ki az alelnök csodálkozó képpel, majd tántorogva követte a rendőrt, hogy megvigasztalja. — Pássz, ezzel is végeztem! — mondta az elnök, utána nekilátott az ebédnek. Azt már csak a felesége vette észre, hogy remeg a keze, és a kanál úgy citerázik a tányéron, mint pengető a húrokon. A közgyűlés napjára a község teljesen fel volt bolydulva. Az elnököt bevitték a megyei kapitányságra, sokan látták, amikor két rendőr között beszállt az autóba. Igaz, csak kihallgatták, és estefelé hazaengedték, de akkorára már forrt a falu, zsúfolásig megtelt a kocsma, a kultúrház, a borospincék, mindenütt az eseményeket vitatták, még a közvetlenül nem érintett Új Élet szövetkezet tagjai is bekapcsolódtak az eszmecserébe. A többség hitte és vallotta, hogy az elnök meg a főkönyvelőnő nem bűnös és valami tévedés vagy piszkos intrika áldozatai. Akadt azonban egy kisebbség, akit valamikor „sérelem” ért, mert elmarasztalták fegyelmezetlenség, hanyag munka miatt, azok most elégtétellel tapasztalták: ilyesmi mással is megeshet. Némelyek pedig a dolgok természetéből következve, zsírosabb munkahelyet, nagyobb pozíciót reméltek a változástól. Ők sem titkolták a véleményüket, elég hangosan hirdették, hogy éppen ideje volt már a körmére koppintani a vezetőségnek, mert jó dolgukban azt se tudták, mit csináljanak, csak bezárkóztak az irodába, tárgyaltak mindenféle idegennel, a tagságot pedig le se izélték. Mint mindenben, kevés igazságot ebben is lehetett találni. Előfordult, hogy éppen a felvásárló vállalat emberei jöttek az irodába, azokkal kellett beszélgetni, emiatt nem engedtek be az elnökhöz abban a pillanatban senkit, főleg ha az illető ráadásul pityókás volt. Ezt most lehetett fújni, nagyítani, hiszen a tények mondják: fel kellett függeszteni őket! A főkönyvelőnőt is be akarták vinni kihallgatni, de ő sáfránysápadtan ágyban feküdt. Amint meglátta a nyomozókat, hisztérikus rohamban tört ki: — Hagyjanak engem békében, én nem csináltam semmit! Maguknak az igazságot kellene keresni, nem a hazugságot pártfogolni. — Mit ugrál, még vádat se emeltek maga ellen, csak felfüggesztették, mi pedig 46
