Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Messzi út tanulságokkal (Kirgiziai útijegyzetek)
Bizony mondom, van miért szégyenkeznünk a világ és magunk előtt. Mulasztásaink — bűnök. Jóvátételük halaszthatatlan. Beszélgetés az utcán — Nekünk a forradalom többet adott, mint maguknak az oroszoknak. Számukra a fejlődést jelentette, számunkra viszont a fennmaradást. Az orosz nép — létszámát tekintve — oly hatalmas, hogy akkora méretű vérveszteségeket is kihevert, amelyek más, kisebb népeket eltöröltek volna a föld színéről. Sőt: újult erővel támad föl belőlük. Idegen hódítók és tulajdon urai pusztításait egyaránt túlélte. Számos töredéketnikumot magába olvasztván is szüntelen gyarapodott. A mechanikából kölcsönzött egyszerű hasonlattal élve: mind a centrifugális, mind a centripetális erő egészségesen működött benne. Erre nem egy történelmi példa a bizonyíték. S ez a folyamat ma is tart. Mi, kirgizek, kevesen vagyunk. Hazánk, Kirgizia három és félmilliónyi lakosságának mindössze negyven százaléka krigiz. — S a többi? — A többi? — Ászán elmosolyodik — Sorolom: orosz, ukrán, bjelorussz, kazah, tadzsik, üzbég, újgur, tatár, dungan —vagyis kínai muzulmán —, német. A kisebb szórványokat nem említve. — Németek honnét kerültek ide? — A Volgamellékről és Kalinyingrád környékéről, a második világháborút követő időkben. — S kirgizek élnek-e még másutt? — Igen, persze. Elsősorban a környező szovjet köztársaságok: Tádzsikisztán, Üzbegisztán, Kazahsztán területén, valamint Kínában és Afganisztánban. De hadd folytassam. A nomád életforma, amely egyfelől fizikailag edzetté tett bennünket és sajátos nemzeti hagyományainkat segített megőrizni napjainkig, erősen konzervatív voltánál fogva évszázadokkal késleltette fejlődésünket. Úgyszólván kiszakított minket a világtörténelem folyamatából. Ez a megszakadt kapcsolat csak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jóvoltából születhetett újjá. A szovjet hatalom gazdasági és kulturális fölemelkedést, valamint bizonyos nemzeti önállóságot hozott számunkra. A forradalom előtt egész népünk írástudatlan volt. Ma — hogy mást ne mondjak — van egy Ajtmatovunk, akit az egész világon ismernek. Ha nincs a forradalom, a kirgiz nép jövendő léte teljességgel bizonytalanná válik: vagy Oroszország nyel bennünket el, vagy pedig a kínaiak. Hegyeink között ideig-óráig meghúzódott volna néhány nemzetség — az évszázadok során nem egyszer szolgáltak menedékül ezek a hegyek —, de aztán? Legjobb esetben az a sors várt volna ránk is, mint az észak-amerikai indiánokra: rezervációkba kényszerítve tengődtünk volna, a dicső múlt jelenkori nyomorúságos relikviáiként, akiket idegenforgalmi célokra fölhasználva pénzért mutogatnak a turistáknak, mint az állatkerti vadakat. Ma — a szovjet államon belül is a magunk hazájában élünk, anyanyelvűnkön beszélünk, tanulunk, írunk, megbecsüljük, megtarthatjuk és továbbfejleszthetjük mindazt, ami hagyományainkból fölhasználható értéket jelent s ami bennünket a többi néptől megkülönböztet. Az arcunkat. Kirgizek vagyunk, a kirgiz mivoltunk megtagadására, vagy eltitkolására senki nem kényszerít bennünket. A szovjet hatalom jóindulattal és türelemmel viseltetik irántunk. Szovjet hatalom nélkül szellemi kincseink megmentése is elképzelhetetlen volna. — De az asszimiláció spontán módon is végbemehet. Példát mondok. Egy kirgiz író vagy költő, ha azt óhajtja, hogy műveit szűkebb hazája határain túl is megismerjék, 16
