Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Messzi út tanulságokkal (Kirgiziai útijegyzetek)

oroszra fordíttatja azokat. Próza esetében ez jelentős késedelmet okoz, ám ha versről van szó, egyéb problémák is fölmerülnek.

— Tudom. A Grebnyev fordításában oroszul megjelent kirgiz népköltészeti gyűjtemény orosz műként kiválóan megállja a helyét, de az eredetinek mégis csupán halo- vány visszfénye. Nem is lehet több, hisz a két nyelv közötti strukturális és szemléletbeli különbség lehetetlenné teszi, hogy az orosz fordítás a kirgiz versbeszéd tömörségét, kemény akusztikai képét, sajátos fordulatait — akár megközelítőleg is — visszaadja.

— Úgy van. S tegyük hozzá: egészen pontosan prózát sem lehet fordítani. Mit tehet ilyenformán az író, a költő, ha történetesen kirgiznek született? Megtanul írói, költői fokon oroszul, s hogy ne legyen kiszolgáltatva a műfordítás korlátozott lehetőségeinek, megírja műveit is oroszul. Ez hallatlan előnnyel jár, hisz az orosz nyelv nem csupán a Szovjetunió többi népei számára teszi olvashatóvá, hanem az egész, emberlakta világra nyit előtte kaput. Bekapcsolódhatik a jelenkori világirodalom áramlatába.

— Tökéletesen igaz. Az orosz nyelv közvetítése nélkül Csingiz Ajtmatov vagy a kazah Olzsasz Szülejmenov művei aligha váltak volna ismertté világszerte.

— Ma már jobbára oroszul ír mindkettő.

— De azért Ajtmatov szovjet-kirgiz író és Szülejmenov szovjet-kazah költő. Mint ahogy Solohov vagy Voznyeszenszkij a legtökéletesebb magyar vagy másnyelvű fordításban is orosz marad.

— Ez a fordítók javára is szól. Egyébiránt ők az anyanyelvükön írnak mindig. Az anyanyelv használata a nemzeti arculat megőrzésének legfontosabb tényezője. Az anyanyelv használatáról való önkéntes lemondás az első nagy lépés az asszimiláció felé.

Megálltunk, körülpillantottam. Frunze fasorai alatt a koraesti órában áramlott a tömeg. Nyugalmas, mondhatni: megnyugtató áradás egy munkanap végén. Asszonyok baktattak az utcán bevásárlószatyorral, mandulaszemű kisgyermekeiket vezetve, a közeli mozi bejáratán fiatalok tömege tódult befelé — valami olasz vígjátékot vetítettek —, fülem megtelt a kirgiz nyelv kemény muzsikájával. Amerre csak néztem, mindenünnen — kirakatdekorációkról, lakóházak tűzfalairól, a járdából kinőtt fa tövéhez illesztett vas védőrácsokról — a kirgiz nemez-szőnyegek és domborítással díszített bőredények láttán már jólismert motívum, a kétfelé kunkorodó kosszarv ötlött szemembe. E kosszarvak nyomán ide visszatalálnék. De Pécs, Miskolc, Debrecen, Kecskemét, Budapest új lakónegyedeiben hogyan ismerjem ki magam? Két lány haladt el mellettünk: egy szőke orosz és egy fekete kirgiz. Karonfogva sétáltak. A szőke kezében zsebrádió, a rádióban zene szól — komuzon játszanak. Szomorú emlékű ÉS-beli vitánkra gondolok a paksi „tulipános” házakról, el-elfekélyesedő délkelet-európai sebeink is távolról fölbizseregnek, miközben szemem rátéved egy útszélen vesztegelő kenyérgyári kocsi kétnyelvű feliratára: NAN — HLEB. Valahonnan mélyről, messziről, hazulról egy Nagy László-vers néhány szava szólal meg bennem: „Műveld a csodát,ne magyarázd.”

Kirgiz barátaim, titeket nem féltelek.

17