Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Orosz László: A Bánk bán Veszprémben
megszólaltatásának tisztaságára. Elengedhetetlen követelménye ez minden színházi előadásnak, de különösen az olyan régies szépségű szöveggel szóló drámáénak, mint a Bánk bán. Pethes nem félt attól, hogy egyes monológokat a közönség felé forduló, mozdulatlan színésszel mondasson. Attól sem riadt vissza, hogy egy-egy kisebb szünet beiktatásával emeljen ki fontos részleteket, szituációkat. Ugyanakkor azonban kitűnően használta fel a mozgásban rejlő lehetőségeket is. Az első szakaszban például újra meg újra változik a helyszín: a mozgatható elemekből épített díszlet tologatásával a királyi palota különféle termeit, szobáit képzelhetjük magunk elé; Ottó szinte az egész palotán át üldözi Melindát erőszakos szerelmével; Biberach vagy Bánk nem egyetlen terem egyik vagy másik ajtajában tűnik fel szándékosan leselkedve, illetve nyugtalanságtól űzve, hanem egy labirintusszerű palota leselkedésre is alkalmas, marcangoló gondolatokba bonyolódott ember eltévedésére is lehetőséget adó útvesztőjében. Szimbolikus jelzésre is használja Pethes a díszletet: a királyné meggyilkolásakor szétnyílik a trónterem egyik oldalfala, egyfelől érzékeltetve a betörő tiszta levegőt, másfelől talán a Bánkban támadt érzést is: ,,ki! — ki! a tető mindjárt reám szakad." Hasonló jellegű mozgásra a második és az ötödik szakaszban természetesen kevésbé nyílt lehetőség. Nyilván a statiszták (békételenek, udvari nép) mozgásban való gyakorlatlansága is okozta, hogy ezek a szakaszok kissé merevebbek, mint a többi. Az ötödik szakaszban a díszlet is inkább kopár, mint a királyné ravatalához, az udvari gyászhoz illően komor. A Bánkot játszó Joós Lászlónak a szerep súlyán kívül bizonyos szubjektív adottságokkal is meg kellett küzdenie: fiatal nagyúr ő, az alakja délceg, a járása ruganyos, a hangja ércesen cseng; az államférfi tekintélyét, a szerelemféltő férj aggodalmát jószerivel e tulajdonságai ellenében kell érzékeltetnie. Sikerül neki. Alkata fiatalos, de a magatartása érett. Felejthetetlenül szép a meggyalázott Melinda iránti szánalmának, újra feltámadó szerelmének érzékeltetése. Fiatal Dobos Ildikó Gertrudisa és Horváth László II. Endréje is. A királyné talán az előadás legjobban megformált figurája. Azt érezzük, hogy a hatalom, amelybe fiatalon belecsöppent, elragadta; azt hiszi, a királynénak mindent meg lehet tennie, elég egy odavetett szó, egy villogó tekintet, s mindenki meghunyászkodik előtte. Ez pontosan egyezik a Katona által elképzelt Gertrudisszal. Katona királyában azonban több a bölcsesség, a belátás, a méltányosság, mint a veszprémi előadáséban. Horváth László szinte a fogát csikorgatva ismeri el: „így magam büntetni nem tudtam, nem mertem is.” Az udvarnak a megtört Bánk felé forduló szánakozása meg az ország még korántsem lecsillapodott elégedetlensége kényszeríti ki belőle az ítéletet: „Előbb, mintsem magyar hazánk — előbb esett el méltán a királyné.” Katona korának szüksége volt arra az illúzióra, hogy a nemzeti király — ellentétben az idegen uralkodóval — együtt érez a nemzettel. A mai értelmezésnek— úgy hisszük —jogában áll ezt kétségbevonni. A többi szereplő általában jó, egyikük-másikuk kiemelkedő színvonalon folytatja szerepe megformálásának hagyományait, alkalmazkodva ugyanakkor az előadásnak a megszokottnál pergőbb ritmusához. A 15 éves veszprémi Petőfi Színház most először játszotta Katona drámáját. A szép előadás méltó ünneplése a másfél évtizednek s ígéretes kezdete a további útnak. OROSZ LÁSZLÓ 84
