Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Béládi Miklós: Érintkezési pontok
SZEMLE BÉLÁDI MIKLÓS: ÉRINTKEZÉSI PONTOK Béládl Miklós tanulmánykötete — anyagának bősége, koncepciózus elrendezettsége és szempontjainak frissessége révén — több mint múló aktualitás: a felszabadulás utáni magyar irodalom tanulmányozásához nélkülözhetetlen kézikönyv. Fontos kísérlet a jelen irodalomtörténetének megírására, két okból is. A teljesség szomját érezzük mögötte: a portrék tablóvá fejlesztésének szándékát. A kritikai szemle tárgyi gazdagsága mellett azonban figyelmet kelt a cél beváltásához alkalmassá tett műfaj is. Az a sűrű, üresjáratot nem ismerőén tömör értekező próza, mely jellemzés és ítélet, megidézés és elemzés egyszerre. Ábrázolás és értelmezés. Csontváz és hús, logikum és anyag eleven aránya. Teljessége intenzív: az irodalmi folyamat legfontosabb csomópontjainak megragadása. Három tanulmánytípus rétegeződik egymásra: a népi írói mozgalmat s legjelesebb alkotóit vizsgáló folyamatrajz, az alkotókat s műveket bemutató kritikai elemzés és a felszabadulás utáni negyedszázad irodalmát tárgyaló összegezés. Béládi mindhárom műfajban otthonos: azzá teszi a történész tárgyilagos látásmódja és divattól független értéktudata. Belső hajlama szerint azonban legerősebben a hagyomány és újítás „érintkezési pontjaihoz” kötődik. A könyv első fejezetének témája a jelenben továbbélő múlt. A népi írói mozgalom nem véletlenül kerül középpontba: benne és általa nő föl az új magyar irodalom két — ma már objektív ítélet leírni: legnagyobb — alakja: Németh László és Illyés Gyula. Béládi — miközben a mozgalom kettős gyökérzetét: Szabó Dezső mellett Ady és Móricz eszméltető hatását hangsúlyozza —, a további kutatás számára is megszívlelendő fölismeréshez jut: „A népies mozgalom vízválasztója nem a balszárny és a centrum között húzódott. Elvi ellentét a két csoport és a jobbszárny között feszült.” A mozgalom eredményeit — természetesen az ideológiai-politikai mozzanatoktól sem független — szépirodalmi teljesítményein méri. Általa elsősorban a próza szökken virágba: a Veres Péter-i parasztdokumentum tárgyi realizmusa, Tamási Áron és Szabó Pál mesét és játékot, idillt és lírát egybefogó írói világa, az esszé látásmódján gazdagodó Németh László-i tudatregény. Németh László írói módszerét a pályakezdő és értelmező jelentőségű kulcsmű, az Emberi színjáték ábrázolásán figyeli meg; lényege a belső konfliktusosság: „világnézet” és „természet” párbeszéde, a környezet életbőségének és a főhős életidegensé- gének feszültsége, a realista társadalomrajznak és az önüdvözülés etikai mítoszának kereszteződése. Béládi úttörőnek minősíthető kísérletet tesz Németh László — 1945-ig részletesebb, utána vázlatosabb — pályaképének megrajzolására is. Gondolatébresztő, ahogyan az „ideológust” a „moralistával” helyettesíti be, s oldja a tanulmányíró Németh Lászlót a szépíró Németh Lászlóval „megbíráltató” s szembeállító sematikus kritikai szemléletet. Illyés Gyula életművében főképp a költő és drámaíró munkássága ragadja meg: helyét Petőfi, Ady és József Attila forradalmi vonulatában jelöli ki. A lírikus ambivalencia szerinte két verstípusban ölt testet: az egyik a lírai realizmus jegyében, tárgyias-reflexív szemlélettel készült és jelenetezett „költői epika és zsáner”, a másik a zaklatottabb szerkezetű, személyesebb, romantikusan leplezetlen önfeltárás, az avantgarde pályakezdés sugallatainak kései föltörése. Drámái a tipológia hasonló kettőségét tükrözik: a népi farce játékosságát és a történelmi dráma ünnepélyes-komor feszességét. Korai színművei — az Ozorai példa, a Fáklyaláng és a Dózsa — még inkább a történeti környezetet: osztályok, nemzet küzdelmét idézik: a későbbiek — a Ke- gyenc, a Különc és a Tiszták — már inkább erkölcsi példázatok, mint korábrázolás: az egyéni erkölcs alternatíváinak történeti párhuzamait vizsgálják. Béládi ízléséhez, kritikusi alkatához a korszerű realizmus áll közel. Ám nem elfogult literatúránk más jelenségeivel szemben sem. Bizonyság erre az a körültekintő józanság és invenció, mellyel a pályakezdő Illyés és az avantgarde viszonyát elemzi — továbbá jeles Kassák-tanulmánya. Vitázik Borival: irodalmunk fő vonala nem is az izmusok, hanem a Nyugat; de e polémia nem akadályozza Kassák jelentős életművének elismerésében. Álláspontjával egyetérthetünk: „az izmusok mozgalmának szervezője, ihletője és — ami irodalmunkban — mindvégig egyetlen teremtő alkotója” volt. Egyidejű kritikái főképp a magyar próza hatvanas évek eleji megújulásához kapcsolódnak. Annak a pillanatnak tudatosítói, midőn regény- és novellairodalmunk fölszabadult az adottat a kívánatossal egyeztető, a hamis idillizmust realisztikus tényekkel leplező sematizmusból. Most is történészként: kiemelve a torzóban maradt Sarkadi-életmű, továbbá a nagy öregek: Déry és Lengyel prózájának úttörő jelentőségét, az Emberavatás szemléletváltó bátorságát. Közben alapvető fogalmakat tisztáz: a „hagyományos” és „modern” terminológiával — ha csupán a formatervező eszközökre vonatkoztatjuk — csak részletet írunk le, nempedig a szemlélet, világkép, jelleg organizmusát. „A montázs- technika, belső monológ alkalmazása, a groteszk hangulat festése, az ironikus játékosság ma már keveset mond egy-egy mű jellege vagy épp értéke felől” — írja. Számára a mű jelentése hordozza a mondandó lényegét; benne tárul föl — persze: megformáltan, „a varázslat illékony, zenébe, képekbe zárt 85
