Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - Alföldy Jenő: Korosztály, nemzedék (Tanulmány)
kulturális egyezményeink vannak — a bensőből vezérelt magánkezdeményezések is fokozottan szükségesek. Létszükséglet ez annyiban is, hogy szorosabb kapcsolatok alakuljanak ki a határainkon kívüli magyar nemzetiségek irodalmával. Volna e téren tennivaló annyi, hogy egyetlen nemzedék nem is győzheti. Közép-európaiságunk tudatosítása nem elkülönülés a nagyvilágtól, hanem — miközben nemzeti érdek is — a nemzetnél jelentősen nagyobb léptű közeledés az egész emberi közösség irányában. Út afelé, hogy a sokszor oly elvontan és tartalmatlanul hangzó ,.emberiség” foghatóbb fogalom legyen. Ma még nem tudhatjuk ugyan, mit ígérnek a szabadságért megújuló lendülettel küzdő mediterrán népek, Lisszabontól Athénig. Ez talán a holnapi nemzedék nagy tanulsága lesz. A „téma” persze nem vasárnapi lapokba való, mert nem téma csupán: szabadságihlet, művészi élmény kell hogy legyen. Általános-emberi tapasztalatok is bőséggel kínálkoznak arra, hogy a művészet ihle- tőivé váljanak, s az új magyar líra effélére, úgy látom, különösen érzékeny. Számol azzal, hogy a szocialista tulajdonviszonyok között is hódít — a termelői, azaz teremtői magatartás kárára — a keresői és fogyasztói mentalitás. Ez utóbbi mintha már megvetette volna lábát a számára isteni szűkkeblűséggel juttatott talpalatnyi helyen. (Elég neki.) Az érték nem az elsősorban, amit áruként fogyasztunk, hanem amivé önmagunkat és az emberi viszonyokat formáljuk az anyaggal folytatott küzdelemben. Mint minden értelmiséginek, az írónak is elsőrendű hivatása, hogy példát adjon az eldologiasodás ellenében. Ma, amikor a családot alapító huszonöt-harmincéves emberpárnak az egyik elemi létszükséglet kielégítése — a lakás megszerzése — gyötrelmes nehézségekbe, a lakásuzsorába ütközik, van abban hősiesség, ha valaki többre becsüli magát a munkát, mint annak ellenszolgáltatását. * Úgy látom, nem olyan irodalmi nemzedék idejét éljük, melyet a költők, írók valamilyen esztétikai rokonsága tart össze, mint például A helység kalapácsa és Az elveszett alkotmány íróját vagy a Nyugat első nemzedékének szimbolista-impresszionista formaművészeit. Nem is valamilyen nagyszabású közös program szervezi a nemzedéket, mint mondjuk a nyelvújítás irodalmárait. Legtehetségesebb fiataljaink — az úgynevezett kilencek öntevékenyen kiharcolt antológiája, az Elérhetetlen föld óta — külön-külön csapáson járnak. Most is, mint annyiszor, igazolódnak Illyés Gyula 1941-ben leírott szavai: ,,Az irodalom nem akkor totális, ha minden író ugyanúgy gondolkozik és ír, hanem ha mind ugyanolyan jól írja meg a maga külön gondolatát”. Az új költő- és írónemzedéket szerintem az tartja össze, hogy ki-ki visszahelyezi jogaiba mindazokat a jóravaló emberi tartalmakat, amelyeket a hétköznapi életben oly könnyen elsodor a tömegtermelés futószalagja. Hogy most csak egy ilyet mondjak: az elmélyült munkavégzést. A szocializmus életkereteibe értéket helyezni egyéni feladat. Ebben a költők — mint elődeik a történelem folyamán annyi másban — most is élenjárók lehetnek. Ágh István, Bella István, Benkő Attila, Buda Ferenc, Dobai Béla, Kiss Anna, Kovács István, Marsall László, Orbán Ottó, Petri György, Péntek Imre, Ratkó József, Tandori Dezső, Szepesi Attila, Székely Magda, Utassy József, s még számos, voltaképp már nem túlságosan fiatal költő műveiben — az ő kortársuk vagyok — megtalálom a hétköznapi élet jobbítására alkalmas eszményeket. Ők a nagy társadalmi és művészi forradalmak embereire emlékeztető ismertető jegyeket is magukon viselik. A mai kritikus az ő — vitára is kész — tanítványuk, tőlük tudja, mi a modern líra, miközben a régebbi vagy idősebb költőktől is hozzájuk hasonlóan igyekszik tanulni. A széppróza megújulásának is kortársi tanúja vagyok. Ä hetvenes években feltűnt prózaírók történelmi és szociológiai érzékenysége általában előítélet-mentesebb, 48
