Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - Alföldy Jenő: Korosztály, nemzedék (Tanulmány)
hagyománytisztelet két, jól megkülönböztethető módon érvényesül. Egyik: a líra nagyjai által már kipróbált, de az életműben nem középponti jelentőséggel érvényesülő módszerek folytatása — vagyis: a szélsőségek keresése a hagyománytisztelet jegyében. Másik: törekvés a jelen közvetlen kritikájára, társadalmi faladatok megfogalmazására, sokszólamú nyelven, mely azonban az előző változatnál kevesebb önállóságot mutat, mert a hagyományból főként a küldetést tekinti örökségnek. A különbség csak látszólag árnyalatnyi. Olyasmiről van szó, hogy például a József Attila-követő a szállóigévé vált versek mintájára ír-e, s mintegy számonkéri korunktól a legnagyobb szocialista költő eszméit, vagy megkeresi azokat az iskoláskönyvekben ritkán említett motívumokat, melyek nyomán — például a groteszkekben — a mai közérzet finomabb kifejezéséhez juthat. Vagy a Nagy László-tanítványokat nézve: parafrázisokat ír-e a fiatal költő a Menyegzőre s az ugyancsak szállóigeként közismert dalokra, vagy kiaknázza néphagyományunk olyan rétegeit, amelyeket Nagy László nem érintett, csupán létezésüket és értéküket tudatosította. Nem rangsorolhatunk e típusok között. Látnivaló azonban, hogy a költők társadalmi küldetése és esztétikai újítása — Petőfitől, Adytól eltérően — ma nem egy és ugyanazon mozzanatban, hanem külön-külön talál emberére. A régebbi korszakok tanulságait mégis úgy érdemes levonni, hogy a mai nemzedék megítélése nem hasonlíthat sem a népnemzetiek konzervativizmusához, sem Kassák vagy Halász Gábor még olyan jószándékú türelmetlenségéhez. * A mai költőnemzedék és a külföldi líra kapcsolatában megfigyelhetjük, hogy a fiatal költőnek sokkal kevesebb az esélye a szenzációként ható „behozatalra”, mint elődeiknek. Hálás lennék, ha akár megszégyenítőleg világosítanának föl a világlíra olyan, valóban világraszóló új eseményeiről, amik hatása alól a mai költő nem térhet ki. Ginsberg és Corso óta legalábbis késlekednek a lelkesítő példák. A prózában — bár a francia „új regény” máris tegnapivá fakult — meglehet, más a helyzet; a két amerikai földrész kétségtelenül szolgáltat figyelemre méltót. S hogy a kritika műfaját is tekintetbe vegyem: az újabb időkben meghonosodott strukturalista műelemzésről számomra kiderült, hogy ez a módszer a hasznos részletfölfedezéseken túl nem ad támpontot sem a mű, sem a befogadói élmény, sem a mű közvetítette költői személyiség vizsgálatához. Ezek nélkül pedig a műelemzés lélektelen tudományoskodásba fullad. Az avantgarde már a harmincas évek óta nem az, mint volt, engedelmesen békült össze az évezredes népköltészeti és műköltészeti hagyománnyal. Fontosságát főleg abban látom, hogy ez az összebékülési folyamat még javában tart, s így fél évszázados eredményeivel föltétlenül számolni kell. A szétrobbantott formák, cirádáikat elhul- lajtva, most új szerkezetté állnak össze. Ám ha valaki Kassák vagy Breton módszerével él tudnia kell, hogy hagyományosan ír. Úgy sejtem, az önismeret korszaka köszönt ránk, nemcsak nemzeti, hanem középeurópai és általános-emberi értelemben is. A provincializmus ellen korántsem lebecsülendő esély rejlik ebben. A fiatal költők—miközben hasznos munkával működnek közre a régi és új költőket ismertető műfordításgyűjtemények összeállításában — ma elsősorban a közép- és kelet-európai líra tolmácsolásával tűnnek ki. Vonzza őket a szomszédos országok, valamint a finn-ugor nyelvközösség nemzetiségeinek és kis néptöredékeinek lírája, folklórja. Sokszor tapasztalhattuk, hogy egy-egy nemzedék a világirodalom valamely évtizedek óta rejtező lírikusában, költői áramlatában fedezte föl követésre méltó elődjét. De most a nagy esély, s megkülönböztető feladat: hidakat építeni, vagy ha már vannak, erősíteni a szomszéd- és rokonnépek műveltsége meg a miénk között. Államközi 47
