Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - Pátkai Tivadar: Labirintus (Vers) - Villányi László: Pehely (Vers) *
PÁTKAI TIVADAR LABIRINTUS elindul a kukoricatábla el a gyárba madárijesztő rezzent magára semmi szárnya verdes az ereszek orra alatt mit bánom én azt tél köt majd sápadt kendőt anyámnak fogyó arcára apám a holdudvar havát söpri nincs már más dolga összezavarodik a dűlőút beléfut magába VILLÁNYI LÁSZLÓ PEHELY Hópelyheket rügyeztek a felhőfák. A szél megfésülte, a nap kifényesítette, a fagy megizmosította őket. A Pillanatot várták, mikor össze kapaszkodva zuhanhatnak az ismeretlenbe. Csak Pehely támasztotta fejét mogorván. A szél elől elbújt, a napra öklét rázta, a fagyot kinevette. Testvéreinek hátat fordítva ingatta fejét. Míg aztán a Pillanat előtt sok-sok sóhajtással a mélybe ugrott. Testvérei sírtak, majd gúnyolni kezdték: ,,ő persze mindig mást, mindent másként akart”. Pehely zuhant félve, de nyitott szemmel. Egy férfi arcára. A repülést idézte, míg jégszemölccsé dermedt. Testvérei nevetve csúfolták. „Legalább repültem, egyedül” — pillantott dühödten felfelé. Már-már gondolkodni sem tudott, mikor meleg ajkak óvták, frissbőrű lányé. Egyre hevük, felforrt boldogan. Testvérei ekkor kezdtek zuhanni egymáshoz tapadva, hogy megfulladjanak az izzadságban, s felszürcsölje őket a Föld.
