Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - Alföldy Jenő: Korosztály, nemzedék (Tanulmány)
ALFÖLDY JENŐ KOROSZTÁLY, NEMZEDÉK Tisztázzuk, mit értünk irodalmi nemzedéken. Egy-egy évjáratot, korosztályt-e? Puszta formalitás volna, mert ebben az esetben Csathó Kálmánt és Erdős Renée-t is a Nyugat első nemzedékéhez kellene sorolni, azon az alapon, hogy mindketten 1880 tájékán születtek. Ha nem, akkor közös céllal tömörülő írócsoportot értsünk-e rajta? Olyan költők, írók együttesét, akik korszakmeghatározó áramlatot hoztak az irodalom történetébe? Ha igen, mi kell ehhez? Elég, ha néhány tehetséges fiatalember közös antológiát szerkeszt, vagy egy folyóirat nevét írja zászlójára, s attól fogva így emlegetik őket: „holnaposok”, „nyugatosok”, „újholdasok”, netán „tűztáncosok”? Ez sem egyértelmű: az Auróra almanachja például az 1820-as évektől két-három évtizeden keresztül a korszak legjobb költőinek fóruma volt, de az almanach-líra elnevezés a közlemények hordalékára, az érzelgős divatversekre utal. Politikai törekvések tartják össze őket, mint a reformkor költőit és közíróit vagy századunk népi íróit? Csak egy pillantást egymással folytatott vitáikra, összetartozásuk máris kérdésessé válik, vagy sajátos módon azt kell megállapítanunk: akkor beszélhetünk nemzedékről, ha egy író- és költőraj belső harcot is folytat azért, hogy a világgal szemben meghatározza önmagát. Az egynemű származást, mint ismérvet, már ne is emlegessük; azt hiszem, kellőképpen elterjedt Illyés Gyula szállóigéje, mely szerint nem az a fontos, honnan jössz, hanem az: hova mész. Akárhogyan válaszolunk is e kérdésekre, irodalmunk történetében ilyen írónemzedékek állították föl a mércét: Balassi és hét költőtársa, „Kik a magyar nyelven / Való versszerzésen / Egymással vetekedtek”; Kazinczy, Batsányi és Baróti Szabó Dávid Kassai Magyar Társasága; Vörösmarty, Bajza és Toldy triumvirátusa; Petőfi, Arany, Tompa mester-hármasa, illetve Petőfi és a Pilvaxban gyülekező forradalmi demokrata társai; a Nyugat három nemzedéke; a népi írók nemzedéke (egyidejűleg a Nyugat második nemzedékével, illetve annak részeként); a negyvenes évek elejének munkás- író-csoportjai; a líra forradalmát megvalósító Juhász Ferenc, Nagy László és társaik — és így tovább. Felsorolásom természetesen hézagos — elsősorban a költő-nemzedékeket említettem, illetve azokat az írócsoportokat, melyek vezéregyéniségei költők voltak. Prózairodalmunk, drámaírásunk és kritikatörténetünk szempontjából is vázlatolhat- nék hasonlóképpen —, az utóbbi kiemelkedő példájául elég, ha Lukács György, Fülep Lajos és afilmesztéta Balázs Béla nemzedékét említem. * * A csoportosulások rendszerint időszakos jellegűek. Tagjaikat hányszor szétszórta a társadalmi megrázkódtatás! Egységük többnyire addig tartott, míg az általuk előkészített reformok és forradalmak sorsát el nem döntötte az ellenreform, ellenforradalom. Békés, fontolva-haladó korszakokban az írócsoportok maguktól is megszűnhettek, mert a közös célokat részint megoldotta, részint meghamisította az ellentmondásos történelmi fejlődés. Ez alól a „fényes szellők” nemzedéke sem kivétel. Ha csak abból a szempontból nézzük nagyjainkat, mennyiben tudtak szellemi centrumot adni, a sorból kiemelkednek azok az egyéniségek, akik nemcsakfiatalon, hanem a szétszóratás után, idős korukban is irányzatot, iskolát teremtettek. Például a börtönéből szabadulván nyelvújítást kezdeményező Kazinczy, a magányosan is nemze45
