Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - Varga Lajos Márton: Szerep és sors (Kiss Benedek költészetéről)
VARGA LAJOS MÁRTON SZEREP ÉS SORS Kiss Benedek költészetéről Kiss Benedek most harmincnégy éves. Éppen tíz éve publikál. Vitathatatlanul költő, nemzedéke elejéről való. A kritika, ha róla van szó, tartózkodó, újabban aggodalmaskodó. Pedig olyan, akit rögtön megszeret az ember. Hiszen kinek ne szólna mindjárt a szívéhez a szép utáni vágy, az érzékeny belső nemesség, az árvaságig növő magányban is teljes fénnyel ragyogó szenvedély, s a mindennapok mélyéből is szüntelenül az emberség értékeire mutató férfias dac? Különösen, hogy mindez megejtő frisseséggel és keresetlenséggel beszél hozzánk, egyszersmind azonban olyan heves belső dialektikával, ami ritkaság! S kinek ne tetszenének az egybelobbanó, a versmenetet meg-megállító, majd hirtelen továbbpörgető impulzív képek, a különféle — másoktól mostanában alig használt — szintaktikai formák, a hangok, szavak varázsa, az oly sokféle eszközzel muzsikáló sorok? Feszesen telt, fűtől, virágtól illatos strófák, könnyben, indulatban égő versek — ez Kiss Benedek lírája. Lehetetlen — nem is akar az ember — szabadulni tőle, hiszen mindenütt ott izzik benne ami legfontosabb: az élet. A kritika tartózkodása, ha nem is érthető, de — a fent leírtak ellenére — valamelyest magyarázható. Kemény ellentmondások feszülnek itt a felszín alatt. Az egyik az, ami a tehetség sokaktól dicsért kivételes ereje, s a mesterekhez kötődés idejének ehhez képest szokatlan elhúzódása közt észlelhető. Mintha szuverenitása nem lenne teljes, mintha az egyéniségben nem kristályosodott volna ki egészen a személyiség! De ennek a költészetnek a hőse mégis összetéveszthetetlen, jelenléte olyan intenzív, hogy hatása alól nehéz kivonni magunkat. Éppen ez az, ahogy az imént is szó volt róla, ami miatt annyira vonzódunk a versekhez! De vajon nem magyarázhatnánk innen a másik ellentmondást is, a tehetség erejének, s az esztétikai teljesítmény oly- kori egyenetlenségének ellentmondását? Mert — különösen a második kötetben (ugyancsak sokak megállapítása szerint), megszaporodtak az erőtlenebb, bizonytalanabb művek. Ahogy a lélek tétovasága is jobban kiütközik itt, noha a sorssá fogalmazott élet természetében pontosan olyan, mint korábban volt, s Kiss Benedek láthatólag ugyanazt akarja, mint eddig bármikor: ezt a sorsot, akár egy elrendelést, betölteni. Erő nincs? Vagy remény az erőhöz? Hite bomlott volna meg? Esetleg egész egyszerűen kiderült, hogy néki éppen ezt a sorsot lehetetlen megélni? Akkor mi tartja meg elszántságában? Mi a vállalás komolyságában? Erről a pontról látható a következő, alighanem az igazi ellentmondás. A személyiség és szerep közt támadó. Megfelel ez a kettő egymásnak? Vagy konfliktusuk elmélyülése olyan válságot érlelt, ami valamilyen okból méreteiben csak most lett veszélyes? Ha igen, akkor többről van szó, mint egyéni akarat és társadalmi szükség konfliktusáról, hiszen a szerep a magatartás foglalataként nemcsak megnyilvánítója a személyiségnek, de kibontakozásához elemi keret is. A válaszért messzebbre kell visszakanyarodni. 34 l
