Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 5-6. szám - Varga Lajos Márton: Szerep és sors (Kiss Benedek költészetéről)

I.

Annak a magatartásnak, amivel Kiss Benedek az irodalomba érkezett, legfontosabb vonása szinte még gyermek-ifjúra utal. Egyéniségéből következő jegy. E magatartásnak nem a játékosan kölykös Változatáról van szó, noha a kezdet kezdetén ez sem idegen tőle (Szivárvány-csatakban) hanem arról, aminek láttán (az árvaság, a kiszolgáltatottság okán) a világba vetettség fájdalmát érezhetjük meg, az élet törékenységét, a veszélyeztetettség szorongását élhetjük át. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy Kiss Benedek magafeledt csak a gyermekek közt tud lenni, már-már legendás szótlansága, valamennyire, csak velük oldódik. (Sok verset is írt a gyerekeknek, ezekből most jelent meg egy kitűnő kötet Csiga, csiga, facsiga címmel.) Ez azt sejteti, hogy itt nagyon mélyen gyökerező hajlamok dolgoznak.

Figyelemre méltó lehet az is, hogy az irodalom Kiss Benedek jelentkezése idején fedezte fel újra a gyermek figuráját. Nem mintha ez az érdeklődés jelentős szerepet játszott volna magatartásának alakulásában, de a tény maga jellemezheti az induláskörnyéki szellemi légkört, s egyben a gyermekszereplők funkciója felől felfedheti e magatartás lehetőségeit.

A gyermeki, mint a költői magatartás tényezője, három jellegzetes vonással érvényesül. Felfokozott érzékenységgel, feltétlen nyíltsággal, ha úgy tetszik: igazmondással, s közvetlen természetességgel. Jelenlétüket bizonyítani se kell. Tüntetnek szinte. Látszanak abból, ahogy a versek játszanak, ahogy mindennek utánairamodnak, gyönyörködnek és átkozódnak, nevetnek felszabadultan, s már bánat felhőzi őket, váratlan csodáktól ittasodnak, ámulnak, áhítattól csöndesülnek: ahogy szinte észrevétlenül testvériséget teremtenek mindennel.

Ha utcáról beszélnek, hát rögtön „virágtajtékos” utcáról, mindjárt szellő is jön szemben, persze „bakfis szellő”, s hogy is másként: csöcs-bögyösen, csecs-ringa- tózva. Körül „évszakok, vadnyulak, őzek -surranó lépte- csendíti a füveket”, arrébb bokor legel, „hurutos fa köhint, dörmög” „ringló-pillanat” hull. E költészet hőse igazán otthonos a világban. S mennyire hamvasan, szépre, szeretetre szomjasan érzékeli maga körül az életet, tágasságában is foghatóan közelinek, légiességében, nem eviláginak tetsző pillanataiban is anyagszerú'nek! Ilyeneket tud: „S fönt, odafönt száll, /jajongva száll a hold vadlibája, / verdes fehéren, / virágpor- ragacsos éjszakában.” (Elégia négy tételben) Vagy: „Billeg aranyló vadkacsa- mítosz / halzsírzománcát töri a tónak.” (Vadkácsamítosz) Igaza van Juhász Ferencnek, aki a Költők egymás közt című antológiában közreadott verseit bevezetve azt írta róla, hogy „Kiss Benedek színeiben, illatában és virágzásában látja és érzi a léte-környezete világot... Képei, vers-lényei, vers-létezői pontosak, színesek, eredendő színükben és alakjukban jelentkeznek, szinte szagolhatok és tapinthatók, mint a természet létezői.”

Ezekben a versekben a kötetlen, emberi ember jelenik meg. Frissen, tisztán látó ember. Gyermeki ember, akinek pillantásában a dolgok eredeti mivoltukban, lényegük szerint ragyognak fel. Néki a világ a maga mélyebb mivoltában mutatja magát, ahogy ő is mindig teljes valójával vesz részt mindenben. Nincsenek benne előítéletek, óvatos megfontolások, eltérítő, lassító, földre húzó kompromisszumok. Ha valaki, ő a szó eredeti értelme szerint őszintén, tehát veszélyesen él, s ez a veszély (egyáltalán: minden, ami emberellenes) vele ütközve riasztóbb, vádlóbb, megrendítőbb a felnőtt konfliktusainál, a felnőtt vereségeinél, s mélyebben is mutatja az ártalmas tendenciák természetét. A versek hőse, bár öntudatlanul, de konzekvensen a teljesség eszménye szerint él.

35