Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Alföldy Jenő: Dobai Péter: Játék a szobákkal
vellista „dramaturgiai” munkájának eredményét, akkor a fogyatékosságot a megideologizált magányosságnak tulajdoníthatjuk: a szereplők csaknem mindig monológot mondanak, gondolataik elsiklanak egymás mellett: eszmecsere és vita nélkül, a drámai összecsapás jelei nélkül mondja ki-ki a magáét. Nagy nyereség viszont, hogy az alakok rendkívüli plaszticitással jelennek meg. Monológjaik valóságos kis esszék, pontos önmeghatározások, önleleplezések. Amit Dobai hősei gondolnak emberről és világról, az sokszor önkényes és taszító — de mindig izgalmas, helyzethez kötött és érzékletes; a művek nyereségére nem érezzük őket írói „szócsőnek”, noha sokszor fölismerjük szavaikban a szerző verseiben, nyilatkozataiban már olvasott — hol megrendí- tően őszinte, hol indulatos vitára hívó — gondolatait. („Hordom magamat / mint egy pávahullát” — írta első verseskönyvében; „Nemcsak magunkat / másokat is fel kell tudni áldozni” — mondja a másodikban.) A tökéletesség-elv, s a testiség és szellemiség egyenlő fontosságának elve ragyogó képszerűséggel érvényesül a Hátadról a hasadra fordulsz novellában. Egy szép testű férfi a balaton- parti szobortárlaton meztelenül alszik a szobrok között. A tárlatlátogatók felkiáltanak meglepetésükben, mert olyannak látják, mintha ő is szobor volna, műtárgyként megformált eszme. Sok mindent elárul ez Dobai elveiből. A szépség provokatív erejét, magányosság és happener-i kitárulkozás paradoxonát, létbizonyítást. A novellahős az álom öntudatlanságában teszi közszemlére azt az „apollói” tökéletességet, amit a szobrász tudatos munkával alkotott műveiben. Egy pillanatra megvalósult az író álma: az élő test műalkotássá vált — igaz, csak álmában. Vérbeli novellistának főként olyankor érzem Dobait, amikor az úgynevezett átlagemberek hétköznapi életét ábrázolja. Kitűnő a kötelmeiben vergődő hivatalnok figurája és megsemmisülése az anarchista fiatal tudós társaságában (Amit a hóhér súg, azt nem hallja senki); megka- póan részvétteli az utcaseprő rajza (A Dimitrov téren), s a kertészlány megjelenítése (Imago); szellemesen mutatja be a vak turisták idegenvezetőjének élethazugságát (Huszonötéves matúránk emlékére); telitalálat a konyhalány action gratuite-je, értetlensége a természet magánvaló szépségével szemben (Hétfők és konyhák). Az utóbbi filmnovella; lendületes képsorral ábrázolja az esztétikai öntudat nélküli embert, akiben egy ikon láttára megindul valami szorongáshoz hasonló vágyakozás a szépség iránt, de már a következő percben elfeledkezik róla, s csak a jó pénzért eladható árut látja benne. S amikor a havas úton egy törött szárnyú sassal találkozik, dühödten és gyáván agyonveri — saját szépség-sóvárgását semmisíti meg, amiért egy pillanatra felriasztotta abból a szendergő vágyból, amit Ady így fogalmazott meg: „Éhe a szépnek”. Leírásai lírai telítettségűek, filmszerűen élesek, metaforikus nyelve érzékletes és fogalomgazdag. „Alternativacellák” — mondja az Alapműveletekben, s ezzel nemcsak arra utal, hogy minden választás lemondás a lehetséges többiről, hanem egyúttal indokolja a novella látszólag széteső, valójában paradox szerkezetét. Mondatai gyakran vers-értékűek, modernizált összművé- szeti elvéhez híven sokszor saját verssorait veszi kölcsön — például: „Jókedve lefutott, mint egy gyöngysor” (A Dimitrov téren). Dobai harcot visel az élet csöppet sem „lágy”, hanem — Hernádi Gyula szavával — nagyon is „kemény determinizmusa” ellen. Elképzelései olykor vitathatók, de ha megvalósíthatatlan totalitárius esztétizmusa semmi egyébbel nem jár, mint azzal, hogy tehetsége minden erejével mutatja be: miként ütköznek elvei az élet, a valóság akadályaiba —, már megtette, amit a művésznek tennie kell. (Szépirodalmi). ALFÖLDY JENŐ 92
