Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Alföldy Jenő: Dobai Péter: Játék a szobákkal
határozza meg a reményt: „Csak a hiábavaló várakozás / külső formája”. Mindezek a régóta bírált magatartásformák azért fontosak Dobai írásaiban, mert hősei vagy félve-remélve szoronganak, vagy e szorongásuk ellenében törekednek arra a teljességre, amit a szerző meghirdetett. A szereplők létének for- mátlansága abból következik, hogy a dolgokat vagy érzékelik, vagy elgondolják — ugyanarról a dologról nem képesek egyszerre gondolkodni és érezni. Az időben élnek, s nem a térben: emlékképekhez folyamodnak, összehasonlítanak, hogy az előttük álló jelenséggel valami laza kapcsolatot létesítsenek. Emlékezetük is megfogalmazatlan képekben gomolyog, mint az álom, képzeletük is elvont fogalmak papírskatulyáiba préselődik. Céljuk nincsen, csak vágyuk, akaratuk nincsen, csak tétova szándékuk, megformált életük nincsen, csak megtörtént létezésük. Tudatuk a feldolgozatlan múlt, s az ismeretlen, reménykedéssel körülhízelgett jövő parttalan köztesében vesztegel. A jelenidőt nem tudják megragadni, életük örökös átmenet a semmiből a semmibe. Szerelmük önfeladás, a tengődő személyiség magakeresése. Van, aki elindul a teljesség felé, de csak teljesülhetetlen vágyaival: „Szerette volna, ha (. ..) most kezdődne a kialakítása és megszületése, amelynek irányításában ő maga is részt vehetne” (Alapműveletek). A teljesség igénye szüntelenül jelen van a novellákban, s ennek ébren tartásával Dobai fontos szolgálatot tesz. A fejlődés elvét elveti, mert az mindig másra irányul, mint ami van; a kifejeződés, megnyilvánulás elvét állítja helyébe. A tét nem kevesebb, mint kitörés az idő, a haláltudat korlátáiból. Nem a romantika végtelenbe törő és semmit markoló mozdulatával, hanem egy másfajta szubjektivizmussal, azzal, hogy az egyén a tudat, akarat és esztétikai érzékelés együttesével fölerősíti létezését, s jelenlétét a világban összetett élménnyé emeli. Nem sok sikerrel bíztat e cél elérésében. „Az Elveszett Paradicsom mítosza kevés, mert a reményen és a lehetőségen nyugszik. Kell az a Paradicsom is, ami lehetetlen, amire folyton készülni kell’ (Alapműveletek). Néhány mondattal alább hőse így folytatja: „Ha az életemet csak annak szentelném, ami most vagyok és amit most tudok, akkor biztosan sikerülne”. Hol itt a készülődés! Kudarcra ítéltetik, aki annak szenteli életét, ami most van és most tudatosul, mert a készülődés — akárcsak a fejlődés! — mindig a jövőre irányul: a most-ra nem lehet készülni, mert mire célhoz érsz, már el is illan. Legföljebb fejlődni lehet olyan irányban, hogy a majdani most-ot fölkészülten várhassuk. A szerző tudja, hogy látszatra kézenfekvő választása — a mindenkori jelenben és jelennek élés — mindennél képtelenebb vállalkozás, mert sikeréhez vagy az időt kellene megállítani, vagy létünket s tudatunkat kellene véglegessé alakítani. S ez már azért is hiú remény, mert hiába változatlan valami önmagában, a világ folyton változik körülötte, s mivel az egyén viszonyainak összességével, egyenlő szükségképpen ő maga is átalakul. Dobai ezt is tudja, hősei ezért oly magányosak. A hozzá legközelebb álló szereplők hősiesen vállalják a lehetetlent, reménytelent: alapérzésük a tehetetlenség szégyene. Cselekvő emberekből szemlélődőkké válnak, szabadok helyett a szabadság ideológusaivá lesznek. Véleményem szerint azt is szégyellniük kellene, hogy szabadságolják magukat a súlyos ellentmondásokkal terhes társadalmi fejlődés szolgálatából: abból a gyakorlatból, amit — bármily korlátozottan is — az ellentmondásokat leküzdve, jó irányba terelhetnének. A magányra ítélt ember szerintem nem azzal teheti értelmessé életét, hogy társadalmi viszonyait megszüntetve formálja tökéletessé önmagát, hanem humanizálja kapcsolatait. Dobai, az író ezt teszi: „bírókra kel az anyaggal”, ahogy egy kiváló költőnk mondja. Ez azonban nem elég neki — többet akar vele és általa. Az eszményi embert kívánja megformálni, akit legszívesebben Kassák „kollektív individumához” hasonlítanék. Akarva, akaratlanul bírál valamit a modern világból, ami objektíve létezik — s ez az objektum a dinamikus emberi kapcsolatokat megtagadó egyén; a műé tagadás tagadása. A személyiséget statikusan képzeli el. A legnagyobb erény szerinte az erő. Minthogy nyugvó erő — Fichte szerint — nem létezik, potenciális erőről kell beszélni, s ez az erő folytonos gyűjtés, töltekezés, mely csupa önérdek, abszolutizált önszeretet — Dobai szerint minden szeretet alapja. Novelláinak többsége szerelmi történet, de az egyik fél minden esetben csak a másik hal - vány másolata, tükörképe lehet. Más ez, mint a „Ne élj, mikor nem akarom” Szabó Lőrinc-i képlete. Dohainál mihelyt valaki nem önmagát, hanem a másikat kezdi szeretni, beáll saját létének szünete. „Egymás szünetei vagyunk. Szünidők, amiket valahogy el kell töltenünk” — mondja az Alapműveletek szereplője. S az író normái alapján eszményinek mondható szerelemben a határozott egyéniségű lány is ezt éli át „krisztusiam hamletien” magasrendű kedvese jelenlétében: „Nézte a ránéző arcot; csak egy szünetjel volt az az arc, saját, egyre növekvő tükörképének a szünetjele” (Gótika). József Attila mondja Nem én kiáltok című versében: „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat”. Jól tudjuk, hányszor lett ebből a gyakorlatban és az epigon- lírában merő képmutatás. Dobai a József Attila-i gondolat gyakorlati megcsúfolásait belátva, elkezdett egy másik utat, s ritkán tapasztalható művészi következetességgel, a filozófiai (de nem művészi!) vereség veszélyével, a veritas duplex gyötrelmeivel járja ezt az utat. A novellákban Dobai tévedései a hősök téveszméi — és tökéletesen mindegy, hogy mondjuk Dosztojevszkij egyetért-e Raszkolnyikovval, amikor a felsőbbrendűség ideológiájával indul a bukás felé — a regény egészében igaz. Ám ha a Dobai- novellák párbeszédeit úgy fogjuk föl, mint a no91
