Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Alföldy Jenő: Dobai Péter: Játék a szobákkal
pontos. A gyöngébb írásokban még több a tárgyi pontatlanság. Többet kellene fordítanunk — tolmácsolja Spiró az egész kötetre jellemző jóhiszeműséggel, mert nem tudja, hogy ama sokat emlegetett hídon máris eléggé egyoldalú a forgalom. A kérdésben igencsak illetékesjuhász Géza a Hídban, aztán kötetben is tanulságos statisztikát közölt erről, s számolni kellene ezzel román, cseh és szlovák viszonylatban is. És azzal is, amit Illyés tett szóvá: Mocsáry, Ady, Bartók gesztusainak viszonzására milyen lehangolóan kevés a példa, s ami akad, milyen erőtlen. Nem, nem a szemrehányásokat hiányolom, csak a heyzettudat termékenyebb érvényesítését. Oka lehet e hiánynak a témát övező sokféle éberség is, a jogos óvatosság, az elgáncsolt kezdeményezések közeli emléke. Ezek az írások azonban így is szerves folytatásai annak a munkának, amit ebben az ügyben a Tiszatáj végzett a legkövetkezetesebben. Az összefüggés nemcsak a rovatok s a szellem, de a nevek: Kiss Csaba, Kosa László, Kovács István felől is nyilvánvaló. Amint az sem véletlen, hogy az antiszemitizmusról Bibó István után az egyetlen hiteles magyar művet szintén e szellem jegyében felnőtt szerző, Száraz György írta. A dicséretekből ez jobbára kimarad, de tény ez azért, s tisztelete a folytatásra is kihathat. KISS FERENC DOBAI PÉTER: JÁTÉK A SZOBÁKKAL Dobai Péter novellisztikája kiszakíthatatlan része valaminek, ami nem egyszerűen az életmű, hanem olyan mű, ami maga a teljes élet, illetve olyan élet, mely a műalkotás szándékával formálódik. A novellaírás csupán egyik megnyilvánulása annak a formaigényű életnek, amely egyenlő rangon akar létrehozni verset, regényt, novellát, filmet, fotót, esszét, sőt legszívesebben még az emberi testet és arcot is tudatosan alakítaná; munkát, szerelmet, meg ezek szünetét, a „démoni pihenést” is — mindazt, ami a művészi magatartás fogalmában egyesíthető — a műalkotás igényével éli. „Minden ponton ugyanazzal az erővel létezni!” — nyilatkozott A magunk kenyerén antológiabeli bemutatkozásában. „Vállalni kell a totalitás kalandját” — mondja egyik hőse Alapműveletek című novellájában. Önéletrajzában így fogalmazza meg a teljesség elvét: „Magát az életet kell embertől emberig egyszerivé és különössé mélyíteni, ami tulajdonképpen a művészet”. Olyan esztétikai vitaiizmus programja ez, amiben minden egyforma erővel test és lélek, anyag és szellem, érzéklet és gondolat, erotika és politika, élet és művészet. Az emberi magatartásformák mitikus jelképei, Apollo és Dionüszosz (más szóval: kötelesség és szerelem, illetve öntudat és ösztönfelszabadítás) általában szemben álltak egymással; Dobai egyenrangúsítja őket, s mint valami pogány monoteista, egyesíti őket a saját személyében. A politika művészetté avatásában hitványság lenne összekeverni álláspontját azokéval, akik a tömegeken gyakorolt manipulációt nevezték művészetnek. A határozottan baloldali elkötelezettségű Dobai a teljességgel önrendelkezésű egyéniség megteremtésén fáradozik, mert csak ezt tartja alkalmasnak a politikai cselekvésre, az új kultúra megteremtésére. Annyiban vitatkoznék vele, hogy a szüntelen önépítés csak a közösségi cselekvéssel párosulva vezethet a jövő eszményi emberéhez. Ő mintha arra a következtetésre jutott volna, hogy ma sehol sincs olyan sokoldalú személyiségnevelő közösség, ami az ember életét teljessé teszi. A mi társadalmunk — a nyugatival ellentétben — legalább a keresés fázisában tart. Ám Dobai útkeresése iránt is erős kétségem van: a happening vagy a felújított bau- haus-mozgalom, s mindaz, amit első verseskönyvében manifesztum-szerűen hangoztatott, megannyi zsákutca, részigazság, letűnő szellemi áramlat, nárcizmus vagy utópia. Novellahősei azonban nemcsak programokat fogalmaznak meg (s a prózai ábrázolás hitelességén mit se ront, ha tévednek — nem mindegy, hogy valamit az író mond-e vagy a hőse!), hanem gyakorlatban mutatják be elveinek sorsát, s életszerű helyzetekben helyesbítik vagy cáfolják meg az író nézeteit, aki a kinyilatkoztatások után most a praxisban ellenőrzi korábbi meggyőződését. S nemcsak önkorrekcióra nyílik lehetősége. Filozófiája is mélyült, átgondoltabb lett. Középponti jelentőséggel gondol tovább egy humánus bölcseletet. Ezúttal is magatartásformákról van szó: a félelemről és a reményről. Spinoza, Hegel, Heine, Lukács és követőik (például Eörsi István) élesen bírálták a félelem és a remény lélektani váltólázában hánykódó filisztert. Ezek az érzések addig természetesek, míg spontán válaszok a nem várt eseményekre, de mihelyt a lét alapérzéseivé válnak, a távlatokban gondolkozó ember géniuszával szegülnek szembe. A félelemről így nyilatkozik a Hátadról a hasadra fordulsz hőse: „Lelket soha nem tulajdonított magának, lelkét egy abbahagyott, félig mező, félig téglaraktárszerű játszótérnek képzelte, ahol a félelem hintája leng, és más játékszer nincsen”. Ha pedig egyéb se játszik az emberrel, mint a félelem, akkor a szó szabadságfilozófiai értelmében szükségszerűen marad távol a dolgoktól. Menekül mindentől, ami létét meghatározza, anélkül, hogy megszűntetné meghatározottságát. És reménykedik, amíg csak lélegzik, hogy a létét befolyásoló, lelkét félelemmel megtöltő, vele tehát ellenséges tényezők egyszer majd kedvezőre fordulnak. Ugyanattól retteg, amiben bizakodik, és viszont. A költő Dobai így 90
