Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Kiss Ferenc: A szomszédolás értelme (A Keleti Golf áram című kötetről)
A SZOMSZÉDOLÁS ÉRTELME Az eddig megjelent bírálatok megbecsüléssel fogadták a Keleti Golf áram c. útirajz-gyűjteményt, s okkal. A vállalkozás valóban kivételes. Az utóbbi idők antológiáit inkább a folyamatosság automatizmusa hozta világra, s jellegét a kiadó csinálta, ennek a közös eszmei szándék: a szomszéd népek jobb megismerésének tudatosan vállalt ügye. Nem új szándék, de hogy tíz fiatal írástudó szolgálatára magától összefogjon, erre tudtommal eddig nem volt példa. A kötet címe Németh Lászlóra utal, egyik szerzője idézi is a nevezetes passzust: „körülbelül hét-nyolc éve, hogy a mi nyugatias magyar műveltségünk egyoldalúságát észrevettem. Buda visszafoglalása s Magyarország állítólagos felszabadulása után teljesen megsemmisültek azok a régi olasz—délszláv—magyar—lengyel, sőt cseh és román kapcsolatok, melyek mint egy keleti Golfáram melegítették a kelet-európai kis népek életét.” — A történelem most politika iszövetségbe tömörítette ezeket a népeket, de egymás megértésének, megszerelésének folyamata korántsem fejeződött be. E gyűjtemény ifjú szerzői az elvégzetlen munka s a nehézségek tudatában adnak számot tapasztalataikról. Valamennyien azzal a meggyőződéssel, hogy a jobb megismerés minden ellenérzést feloldhat, s hogy arra kell figyelni, ami összeköt. Van, aki sürgető pátosszal, van, aki didaktikus érveléssel hangsúlyozza ugyanezt. Gátat ugyan nem kell szakítaniuk, de a testvériség szólamokkal fenyegetett programját hiteles élményekkel feltölteni, valóban embert kívánó vállalkozás.József Attila becslése: „ez a mi munkánk és nem is kevés” — sajnos, ma sem hihető meghaladottnak. Tudják ezt a kötet szerzői is, de nem a rendezetlen dolgok felől indulnak. Azokra utalnak helyenként, de céljukat a frissen felhalmozott vagy éppen most szerzett ismeretek, tapasztalatok közlésével, megosztásával kívánják elérni. Tehetik, mert tudásuk nem turista-tájékozottság, a népnek, melyről írnak, nemcsak nyelvét, de történelmét és kultúráját is jól ismerik. Ez is új fejlemény. Bekövetkezése időszerű volt, de jó rögzíteni, hogy nyugtalan és fölszánt írók, művészek után, most fiatal szakemberek léptek porondra a bartóki program szellemében. Az alapos képzettség persze nem mindig elég az üdvösséghez. Van, amikor csak olyan információk telnek tőle, amilyeneket kézikönyvekből, sőt útikalauzokból is meg lehet tudni. Különösen a magyar történelemmel kapcsolatos vonatkozások puszta emlegetését, vagy az irodalomtörténeti ismeretek közlését véljük több írásban érdektelennek. Szerencsésebb az eset, ha a népismeret forrásaiként kerülnek szóba írók, vagy regény-figurák, mint Kosa László romániai beszámolójában. Érdekes, mikor a mai irodalom ismerni érdemes eseményeire és jelenségeire hívják fel a figyelmet, mint Kulcsár Szabó Ernőnek az NDK-ról szóló írása, de legtermékenyebb az a módszer, amely a népismeret elemeit egy átfogó kép rajzában olyan avatottan hívja elő, mint szépíró alkotás közben az ihlet útmutatásaira felbukkanó élményeit. Ilyen példával Kiss Gy. Csaba szolgál. Hogy egy utazó mit hoz haza más országból, attól is függ, mit vitt ki. Nagy eleink, akiket e kötet szerzői is példaként emlegetnek, jóhiszeműséggel, nyitottsággal s a hazahozni érdemes tanulságok iránti figyelemmel járták a világot. Különösen érvényes ez Széchenyire, de Veres Péter, akitől az útlevelet megtagadták, szintén azt kívánta: hozzátok ide a nagyvilágot, mindent, ami szép, ami nemes, amit érdemes. — Lehetséges másfajta „zsákmány-szerzés” is. Kosztolányit például nem égette missziós szándék, ő az idegen világ szeszélyesen eléjeötlő mozzanataiban fürkészte az emberi érdekességet, hétköznapi életszilánkokban a kor s a nép sajátos természetét. Ebben agyűjteményben,sajnos,erőtlen az értékek átültetésének szándéka. Mondhatnám, bátortalan, de a szerzők szomjúsága felől sem vagyok meggyőződve. Neveltetésük, melyre joggal hivatkoznak, nemcsak az ártalmas előítéletektől óvta meg őket, ami örvendetes, de az ösztönző, érdekes különbségek összehasonlító szemléletét is rossz hírbe keverte. — A spontán szemlélődés termékeny állapotának is csak egy-egy szépíró engedi át magát. Van akit a tudás inkább elzár a friss látnivalótól. A találkozás, a ráeszmélés izgalma csak Spiró György és Rózsa Endre írásaiban válik hitelesítő erővé. „Mozdulatok, típusok, öltözékek, a tárgyak önleleplező néma beszéde — nagyon kell, hogy jól fölfejtsem, jól fölfogjam értelmüket.” Rózsa írja ezt, s neki sikerül legjobban személyes élményként megidézni szovjet útja emlékeit. Míg a szintén költő Kovács István Lengyelországa alig több a különben jelentékeny Norwid-élmény kereténél, addig Rózsánál az utazás mozzanatai is fontosak, s belőlük fejlik ki a nép természetét jelképező szép felismerés is. A faházak sokasága láttán. „Itt tanultam meg igazán, milyen rémület szökkenhetett fel az emberekben a középkorban, ha a piros kakas a fazsindelyes tetőkön kezdett el kukorékolni. Magában a Kremlben is: alig felidézhető helyű egykori fapaloták, gyújtogatások, tűzvészek, az izzó harangtornyokból szélhüdött nyelvvel lezuhanó harangok, hamuba sült harangok . . . Félelmetes hely volt a hajdani lakosoknak a saját hazájuk.” (. . .) „Ha van nép, amely a híres Főnixet méltán foglalhatná a címerébe — nos, az oroszok azok. Kénytelenek voltak mindig a tűzben, a tűzből megújhodni." Igen, ez már szépírói szárnycsapás. Sajnos, Rózsa sem bírja végig ezen a szinten, néha, pl. a Taskentről szóló információit nem tudja magasabb szándék részévé avatni, s érvényes ez Spiróra is, aki a jugoszláviai valósággal való fesztelen találkozását végül a látni és olvasni érdemes dolgok sorolásában laposítja el. Ilyenkor nem is elég 89
