Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Tornai József: Mindennapi miértek (Szécsi Margit: Birodalom)
a kapcsolat nyitotta ki legjobban József Attilát. Elmés-vidor közvetlensége, rátarti bizakodása egyenértékű akkoriban írt versei tónusával. A szerelmes odaadásnak ezt az elragadtatott vidámságát, játékoseleven boldogságát nem tudja megismételni már a Szántó Juditnak írt üzenetekben. Szép, szerelmes gyöngédséggel szól őhozzá is, különösen 1931. április 19-ediki soraiban, de a becézés évődő mondatai közt ott van a türelmetlenség: „Igazán szükségem van rád. Ha már vagy, akkor legyél.” Mennyi nélkülözés keseríthette együttlétüket, látszik a különféle pénzkérő, — a Hatványtól frivolan kolduló, Babitsosai gyötrődve békülő, — lelkifurdalásos levelekből. S mindeközben ott van a mozgalommal való meghasonlás önérzetes dokumentuma, a Fábry Zoltánnak írt magyarázó levél, mely itt jelenik meg először csonkítatlanul. (Magától a címzettől tudom, minden egyéb József Attilától való levele elveszett, de ez az egy, — éppen ez —, megmaradt.) Az utolsó négy év dokumentumai azért is lebiiincselőek, mert virtuálisan megképződik belőlük egy- egy keserves közjáték, például Szántó Judit élettársi viszontagsága, — a Lillafüredről neki üzent ,,Szervusz”-tól az öngyilkossági kísérletet okozó, majd Babitsnak elküldött, a Nyugatban megjelenő Ódáig, —vagy a Gyömrői Edittel való analitikus kapcsolat már-már katasztrofális csődje. A gyűjteményes kötet nagy értéke a Vezér Erzsébet szerezte, idevonatkozó kéziratanyag, s a jelenleg Londonban élő Gyömrői Edit tiszteletreméltón tárgyilagos magyarázó szövege. („Nem volt ez szerelem ... — A versek az nem én voltam. Rólam nem tudott semmit. Az érzelem az anyjához kötődő érzésnek az ismétlése volt.”) Szellem és művészet „igazodni magára mutató” erejét még ezenközben is bizonyítja a költő Bartók iránti szenvedélyes odafordulása, Nagy Lajosnak írt, Kiskunhalomról szóló pontos véleménye s az akkoriban feltűnt Veres Péter, lelkes, igényes, összefogásra ösztönző két levele. Kellett lennie köztük egy a címzettől származó, — sajnos elkallódott — válasznak is. Az 1937-es évből csak tizennégy József Attila aláírásé levelet olvashatunk. Tíz-húsz sornál egyikük sem hosszabb. A Szép Szó szerkesztése, ottani barátai, munkája és gondja, a Flóra iránti képzelt szerelem, a Siesta szanatórium s egy ottani röntgenasszisztensnő (Eisler Klára) gyöngédsége, majd a bala- tonszárszói utolsó hónap között, láthatólag már csak a versek tükrözik a költőben végbemenő történést, kifejező akaratának a „kfvül-belől leselkedő halál” elleni viaskodását. November 24-én még bizakodva ír Hatvány Bertalannak: „Hozzá kell most szoknom újból a világhoz. Talán sikerülni fog.” De aztán Flóra és a barátok szárszói látogatása után már csak a három búcsúzó vers és az öngyilkosság nap ján írt három levél maradt meg továbbgondolható üzenetül. József Attila címzettéitől kerülhetnek még elő érdekes, fontos levelek. Űzött, hányatott, tragikus végű sorsát, úgy hisszük, ezek sem fogják harmonikusabbá módosítani. Az utolsókként üdvözölt hármak közül az egyetlen ma is élőnek, Cserépfalvi Imrének valószínűleg igaza lehet. Az ő leveléhez csatolt verstöredék (Meghalt Juhász Gyula) egyik verssorában: — „mely békén nyitja, lám, a sírt” — a lám helyébe iktatott most szónak is jelentése van. A költő akkor már elhatározta öngyilkosságát. (Akadémiai, 1976.) FODOR ANDRÁS MINDENNAPI MIÉRTEK (Szécsi Margit: Birodalom) Aligha indulhatunk el biztosabb irányban egy verseskönyvben, mintha a legnagyobb versek felé megyünk. Szécsi Margit új kötetében két ilyen — nemcsak terjedelmévé Imért — nagy vers van: az Imák és a Madár-e az denevér. Az elsőt Kondor Bélának, a másodikat Kassák Lajosnak ajánlja. Minél többször olvastam el ezt a két hosszú éneket, annál inkább éreztem, hogy Szécsi Margit keserves korszakhoz jutott el. Nem azért mondom ezt, mintha többi versei mást mutatnának. A kisebb, rövidebb dalok is végletes következtetéseket sugároznak rám, mint valami hasadóanyag. Ezért tartom magam elé a könyvét a legnagyobb figyelemmé}. Valaki megszenvedi a létezését, kereszten lóg, azt kiáltja: Éli, Éli, lamma sabaktani? És én ne rettenjek meg, ne halljam ezt a kiáltást! Hiszen az én helyemben, az én létezésemért is kiált! Már könyve első énekében azt olvasom: Forgolódom a világ nagy ágyán/széteső fénnyel akár akár egy nemzet,” (Álmatlan gyöngy-moréna). Nemzet, hát nemzetnek képzeli magát? Akkor meg is fordíthatom: a nemzet is úgy forgolódik a világ nagy ágyán, mintSzécsi Margit. S nem pillanatnyi azonosítás ez, végig követhetem ezt a személyiség és közösség közti azonosulást az összes verseken. Az Imák-ban már boncolókéssel vizsgálja meg, bizonyítja be, mennyire igaz, véres ez a „forgolódás: „S dohány meg ital- ez maradt nekünk, / dohány meg ital meg a szomorúság, / hogy csak a földből jő el a mi ragyogásunk.” Csak a földből! Halálként vagy életként? — kérdezem magam, mert mind a kettő lehetséges és nemcsak a verssor szándéka szerint, de életünk valósága szerint is. Szécsi Margit nem áll meg, hogy kegyetlen Miatyánkját ne kelljen hallgatnunk. Folytatja és még fájdalmasabb részeinket érinti késével. A föld és a halál után lejjebb száll a mindennapokba, azt kérdezi: Hol van az osztály, akiért mi kipirultunk, / akiért fehér ingünk, világos agyvelőnk virult?” Mi erre a válasz, ha nem újabb kérdés, amit a vers indulatával, pontosságával tehetek föl magamnak: vajon munkásruhában, szegénységben védett-e az ember ellentéteivel, abszurditásával szemben! Van ilyen létezés-méretű védőruha? S minél tovább suhog ég felé ez az 83
