Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Tornai József: Mindennapi miértek (Szécsi Margit: Birodalom)
ima, annál inkább tudom; nincs, hogy nem lehet és Margit verseinek igazsága, ami több akár esztétikai hiteleknél is, éppen ez a szembenézés, belehasítás a szép felületek csillogásába. Ami mögött ott az élet eleven vére is, de ott a sötétség, kétségbeesés is: az ellentét, sőt, az ellentmondás, ami minket angyalokból disznókká torzíthat, külön és közösen. Közösen: férfiakat és nőket. Margit ismeri jól mind a két tábort. S most, amikor azzal a férfival beszél, akit a legjobbak, legragyogóbb szárnyúak között tart számon, a szokásosnál is élesebb fényt bo- csájt mindkét nemre. Egyik sem menekülhet meg saját kelepcéjéből, tehetetlenségéből és látszat-létéből, mert a férfiak: „a kontárok, a kufárok, a padisák meg a palik? A férfiak? Avagy a női hölgyek, a spinkulák, Samu, a spinkulák, akik a kegyed képein töpörödött szárnnyal, de nagy seggel röpülni óhajtanának s guggolnak akár a galambicák a Géniusz alján, akik a Próféta elől négykézláb megfutamodnak miután leszerepeltek mint kisértők — Hímek, nők, akik gyártják az élőket korai halálra, vénségre fellöketésre, kórházi ágydeszka-homályra, hályogos képernyő-látomásra, szellemi szinvakságra- ezek szabták volna meg Magának: kivé legyen? Itt önmagát is szólítja a költő, nemcsak a festőt, önmaga is föllázad a közös tehetetlenség ellen, amit. sorsnak nevezünk, hogy szebben hangozzon. Ki szállt ilyen fekete hangon szembe létezésünk korlátái-, val, a belső képe és a külső torzalak közti elfogadhatatlan, elviselhetetlen különbséggel? Hímek, nők akik gyártják az élőket korai halálra!” — szóval itt tartunk, alapjában tagadjuk meg a földet és az életet? Alapjában lázadunk föl az isten ellen, aki mindezt így látta jónak? S csak azért talán, mert legjobb barátunk meghalt? Egyetlen ember halála miatt, hirtelen halódó, botrányos és menthetetlenül korlátolt lett az emberiség? Dosztojevszkij Sztarece még azt kérdezte: Megölhetünk-e egyetlen ártatlan csecsemőt is, akár milliók boldogságáért cserében? Itt most a költő és az asszony mindent megfordít, azt mondja: Ha Samu, ha az ő Kondor Béla barátja meghalt, akkor nem ér semmit az emberiség, az egész emberi lét lett vásári vicik-vacak. Vagy ne higgyünk, ne higgyek a gyásznak? Még ilyen nagy gyász önkívületének se adjak igazat? Mikor ez a gyász olyan mély forrásokból ömlik, mikor ez a gyász ott rejti sötétsége rétegei alatt a fényt, az életet, az örömet? Mikor csak az öröm miatt, talán az öröm végett ragadtatja el magát? Hiszen ez a gyász annyira emlékszik az azelőttre, a halál előtti boldogságra, a teremtő festőre, aki legyőzhetetlen- nek látszott s ezzel diadalmassá tett mindenkit, őt is, a költőt, a barátot! Hiszen ez a festő maga volt az élet elindulása, megragadása, jelképe és valósága: ,,S járunk a képek szentjében, vándorolunk szerelmében akár a Kezdetben, valamikor, mert csak a Kezdet nagy, s akár a paraszt ünnepkor, a vetésben: járunk a Kezdet fenségében, Mert volt Kezdet, a Galamb—macska—virágének tanúsítja ezt. Az emlékezés biztos tanú, habár csak a fejünkben, csak a kimondott szóban, kidalolt versben is. Ezekben az emlékekben még a tudatlanságunk, tapasztalatlan ártatlanságunk liheg-moccan, és térünk vissza hozzájuk, mert ártatlanság nélkül nem létezhetünk, csak tengődhetünk. Igen, vissza kell oda térnünk, abba a sufniba” — és senki ne higgye, hogy ez afféle költői visszakapcsolás, e valóságos, gyakorlati emlékezés, fölér az orvossággal, a kezeléssel — vissza kell oda mennünk, „hol boncoltunk holt madárkát, / kutatva a mozgás eredetét, / s megleltük egymás anatómiáját —”. Akkor még természetesen azt vallottuk világnak és magunknak, „hogy a lét mocska még lebírható". De aztán még azt is kétségbe kellett vonnunk, hogy kimondhatunk-e bármit is, társadalmi és egyéni létünkről, hogy az erők és erőink engedik-e kimondani, ami belül rejtőzik és kívül létrejön. A nyelvi közlésnek van egy olyan rétege, amely nem közöl semmit. Csak elhangzik, szavakká sűrűsödik, de nem tudjuk értelmezni. Tehát vagy közvetlenül ébredünk rá jelentésükre vagy megőrzik üzenetüket. A világ és köztem tehát kellene lennie valamilyen műveltségbeli, szabadságbeli megfelelésnek, hogy kifejezhessem a világot. Mert a nyelv nem tárgyiasul teljesen: nem olyan, mint a festmény, a szobor. A nyelv éppúgy azonos marad velem egy bizonyos mértékig, ahogy a tánc a táncossal, a játék a színésszel. Néha kimondhatatlannak, vagyis közölhetetlennek látszik egész létezésünk és környezetünk, helyzetünk. Ez a költő politikai csődjének pillanata: hiszen hogy tud így hatni a társaira, a közösségére? Ilyenkor mozdulatlanságot, némaságot, kozmikus fegyverletételt érez Szécsi Margit: „az isten befejezte harcát. Kíván nehéz halotti pompát, teliholddal tömött aortát, (Esély) 84
