Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - Dobai Péter: Szélfelőli céltalanság (Elbeszélés)
művet, aztán a Balatonról, a pannon tájról, az európai Magyarországról beszélt, régi apátságokat, könyvtárakat emlegetett, egy elvont összefüggésben Platon Államára utalt, majd a hajadon Tihanyról, a mimóza-nádasokról, végül a mesterről és a művéről beszélt. A szobor alkotója közben egy kérdést tett fel magának: születtek-e a XX. században nagy szobrok, az ő ízlése szerint? Először Giacomo Manzú és FritzWotruba műveit, aztán Marino Marini portréit és ló-lovas kompozícióit idézte fel. Tovább ment képzeletben, amíg a szónok beszélt. Moore. Brancusi. Arp. Az archaikus Aristide Maillol: a „Pomona”, a,.Folyam”, a „Tavasz”, a „Vénusz nyaklánccal”. Boccioni,Ossip Zadkine: obeliszk és dinamit együtt a vonalakban... Régebbi mesterek műveire gondolt: Ca- nova hideg, alakkal illusztrált eszméi, a test csak véletlen az elvont arányokban. Thorvaldsen, Houdon, a „Diána”, a „Tél”, igen, aut Caesar, aut nihil... Mindig. Vagy nagyot, vagy semmit. Egyébként jobb békében élni, leélni túlzások, kockázatok, anatómiai ismeretek nélkül az életet, naivan, tanácsok szerint és bizonyos küszöbökön mindig belül. „.. .Aurora australis és az aurora borealis...”, folytatta a szónok. Bernini ........Boldog Ludovica”, „Szent Teréz extázisa”, Stefano Maderno „Szent Cecília”, idézte tovább a műveket, amelyeket nyugati útjai során valahányszor kint járt, megkeresett a templomokban, a műcsarnokokban. A Sataváhana-szobrok, férfiak és nők, még állati szépségben, csak a mosolyukban emberiek, a Gandhara-szobrok, a Mathura-szobrok, a Gupta-szobrok, Siva barlangszobra, a Khmer és a Sziám istentorzók, táncosnők megmaradt csípőgömbjei... A szónok most arról beszélt, hogy a kompozíció férfialakja „kapitányi mozdulattal” hív a végtelenbe. A nőalakot a társ, a vele-tartás jelképének nevezte; a mű anyagának delejességével, a felület élő ingereivel folytatta a baráti és országos méltatást. És az ő műve? Az „életműve”? Az ő évei, emlékei, eszményei, azok az arcok és alakok, amelyeket ő mintázott, ötvözött a matériába, vajon megmaradnak-e, ha már ízlésük ideje elmúlt? És ez a műve, konkrétan ez a szobor? Benne van-e az az érzéki hatalom, amit a címe hirdet: „Első szerelem”? „Jól adtál címet is remekművednek — zárta beszédét a szónok —: Első szerelem. Az ifjúsággal keresztelted meg művedet, hogy még egyszer legyőzzed a melankóliát. Egy szenvedélyes magyar író írta elveszett nemzedékéről: ,,.. .ömlünk a halál deltájára.” Te augusztus deltájára állítottad ezt a szobrot, a Balaton zenitjébe, a hely emlékéül, ahonnan a tavat figyelted, ajzottan és nosztalgikusan.” Nem. Ez a szobor túl komoly, egyértelmű és hívő. Elragadtatottságából hiányzik a játék, a lehetőség. Nincs a tömegében egy mókás mozdulat, egy vétlen részlet, egy oda nem gondolt arány-rejtély... minden kiszámított benne és módosíthatatlan. Amolyan „üllő légy vagy kalapács” féle ügy ez, gondolta a mester, miközben a szónoknak tapsoló közönséget nézte. Úgy készült erre a munkájára, mint az utolsóra. Hetvenhat éves volt, mint az évszázad. Egy betelt kalendárium... Akkor még egyszer minden örömet érzett, amit valaha a sorsában, amikor ennek a tervének anyagához először hozzáért. Milyen embereknek a szobra ez?! Kik a modelljei ennek az első szerelemnek!? Hirosima. Drog és erőszak. Drive-in mozik... Képmutatás, indiszkréció, karrierizmus, ez jellemzi ezt a nemzedéket! Nem az álmodozás. .. Sötét kultuszok szerint élnek. És, ha készek valamire, csak azért készek kimondani vagy megtenni, mert nem hisznek benne, egyszerűbben: nem érdekli őket. Szobrok! Közterek! Emlékművek! Városkapuk! De hiszen elhagyják a városokat. Nem tudni, hol élnek. A városok között? Szobákban élnek, városi szobákban, de távol 54
