Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 3. szám - KRÓNIKA - Kósa László: Népünk történelmi emlékezete (I. rész: Pogány vezérek és istenfélő királyok)
A Szent László-mondakör születését a király halálát követő évszázadra teszi a kutatás. Ekkor keletkezhettek azok a csodás történetek, amelyek nyomán a szenttéavatás megtörtént. A római katolikus egyház előírásai szerint különbizottságot küldtek ki Nagyváradra, ahol a király csodatévő holtteste nyugodott, hogy az eseteket kivizsgálja és hitelesítse. Egészen bizonyos, hogy a papság tevékenyen segítette az érdekeit szolgáló szenttéavatást, amit az is bizonyít, hogy az egyházi legendakor mindegyik darabjának és motívumának megvannak a párhuzamai a korábbi európai vallásos irodalomban. Igaz, eddig az egyetlen ősforrást nem találták meg, valószínűleg sok helyről és talán különböző időben állottak össze a László király szent tetteiről szóló történetek. De nemcsak az egyházi hagyománykor illeszkedik a tágabb európai körbe, hanem a népi eredetű is. Egy-egy eleme megtalálható földrészünk más népeinek folklórjában is, sőt a hosszabban idézett zalai történetben a földfoglalás motívuma ókori eredetű, korai előfordulásáról ,,Kartágó alapítása” mondájának nevezi a szakkutatás. László király az egyházi hagyományban szentéletű, hitbuzgó uralkodó, akinek minden tette a kereszténységet védelmezi, az egyház dicsőségét növeli, a néphagyományban viszont vitéz, országát és népét óvó katonakirály, jó hadvezér, aki végsőkig küzd és seregéért minden áldozatra képes. A két tulajdonságkor valójában nincs ellentétben egymással. A kettő együtt testesíti meg a középkori lovagi eszményt. Szent László népszerűségét Hunyadi Mátyásig senki mégcsak meg sem közelíti a magyar nép történelmi emlékezetében. Béla királyról (valószínűleg IV. Béláról) töredékes hagyományok szólnak. A Torna közeli Szádelő vadregényes sziklahasadékának keletkezését, akár a hasonló tordaiét, azonos magyarázó monda mondja el, csakhogy a tatárok elől menekülő király, aki után megnyílik a szikla, nem László, hanem Béla. Mesélnek a bihari Várasfenes és a szatmári Kőszegremete melletti Bélaváráról is, maguknak az építményeknek azonban még az eredetét sem ismerjük pontosan. Anjou Lajoshoz, bár a történelemben a ,,Nagy” előnevet kapta, nem fűz semmit a népi történeti emlékezet. Hogy valaha nem így volt, annak halvány bizonyítéka a délszláv folklórban róla szóló néhány epikus ének. Legendás hadvezére, Toldi Miklós sem elsősorban a folklórnak, hanem Arany Jánosnak köszöni népszerűségét és hírét. Ilosvai Selymes Péter históriájából a tudományos kutatás kiolvasta, hogy a nagyerejű zsoldosvezérnek a 16. században még eleven hagyományköre volt. Később ez is elfelejtődött, mert ami a 19—20. században a Toldi-névhez fűződik a szájhagyományban, az már alig mutat vele kapcsolatot. Toldi csupán egy nagyerejű hős, akit vidékenként fölruházott a képzelet a nagyerejű vitézek és hősöknek az egész európai folklórban jól ismert más és más tulajdonságaival. (folytatjuk) FOLYÓIRATUNK SZERKESZTÉSÉBEN KÖZREMŰKÖDNEK BUDA FERENC (főmunkatárs) GOÓR IMRE PINTÉR LAJOS RAFFAI SAROLTA ZÁM TIBOR 95
