Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 3. szám - KRÓNIKA - Szekér Endre: Búcsú Bartalis Jánostól
Levél Kolozsvárra, a Görögtemplom utca 38-ba BÚCSÚ BARTALIS JÁNOSTÓL — Kedves János bácsi! Fekete karácsony volt. Ott Kolozsvárt is, és itt Kecskeméten is. Kint feketén nyújtották ég felé karjaikat a fák. S bent a lélek is pőrére vetkezett. Gyászolt. Karácsonyi üdvözlőlapod hiába vártam. Helyette az Utunk december 3-i számában megjelent versed olvastam. (S később a gyászjelentést). Versedben egy felejthetetlen régi képet idézel — nem sokkal végső elmeneteled előtt —: fekete sorokat, fekete barázdákat, fekete mezőket. S ez mintha a későbbi, elkerülhetetlen gyász lenne! De mégsem. Mert egy ember alakját rajzolod, önmagad, ki lassan megindul a barázdák között. S nem búcsúzik. Nem. E férfi, a költő a szeretett föld előtt leveszi kalapját. S magvakat szór. A jövőnek. Igen, kedves János bácsi, drága vers-magvakat szórtál sok barázdába, hogy átadhasd az üzenetet a következő nemzedékeknek, vagy ahogy Te írod: ,,a jövő évi kenyeret.” S ezek a magvak csodálatos dolgokat őriznek meg. így a földközelségedet. Álmaid földje, Kosály ma már legendássá vált. Ott Neked minden lomb integetett, és szavadra megmozdultak a füvek, s „mintha minden virág kibomlana és folyna az illat,” — írtad. S ki felejtené el a reggeli ámulat, rácsodálkozás megismételhetetlen pillanatát, a „De különben csend van” sorait? Hidd el, János bácsi, szükség van biztató verssoraidra: „Vigasztaljátok a lelkeket és hirdessétek az élet örömét!” Hisz oly kevesen tudunk úgy őrülni az életnek, a mindennapi munkának, mint Te. Kosály „boldogító nyugalmában” a földművelés ősi, vergiliusi szépségeit fedezted fel: a szántást, a kapálást, a kaszálást. Amikor 1969-ben újra Kosályon jártál, nem keseregtél a lebontott házad miatt, hanem a harmatos reggel képét idézted, a vadcseresznyefát, melynek lombjai alatt Tessitori Nóra szavalt. S nézem arcképed (a Közelképek c. kötetben), micsoda derű élt Benned! S verseidben. „A gyökér nem hal meg”, írtad. Hiába fagyott a föld és kopár az ág. Minden újra hajt, újra éled. „A gyökér nem hal meg!”, biztatsz. Kedves János bácsi! Sajnos már hiába megyek el Kolozsvárra, hogy felkeresselek a felfelé emelkedő Görögtemplom utcában. Te már messzebb vagy. Pedig szerettem volna még elbeszélgetni Veled verseidről, a földről és a csillagokról. És szeretett költő-barátodról, Kosztolányiról, ki a Költészet Birodalmában „lovaggá” ütött: díszítő jelző nélkül költőnek nevezve Téged. Igazi költő voltál, a magyar szabadvers mestere. S mint versedben is írod: magvető. „Mint egy jelenés olyan. / Feje az égbe magasodik. / Két karja a végtelenségbe szárnyal: / vet. / Veti a jövő évi kenyeret.” S ezt köszönjük Neked. Sok szeretettel búcsúzik Tőled (de nem a verseidtől), Kecskemétről:
