Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 3. szám - KRÓNIKA - Kósa László: Népünk történelmi emlékezete (I. rész: Pogány vezérek és istenfélő királyok)
megmagyarázhatatlan módon elenyészik, egyáltalán nem jellemzi az események pontos rögzítése. Hiába kérdezték századunkban a parasztoktól, hogyan szól a fehér ló mondája, Lehel kürtje vagy Botond története. Azaz nem teljesen hiába, mert sokan tudtak róluk mesélni, sőt hallottak Attiláról és „Árpád apánkról”. De minden esetben kiderült, hogy a tudás nem régi, hanem írott, friss forrásokból, rendszerint tankönyvekből, vagy a nemzeti romantika korától megszaporodott szépirodalmi földolgozásokból, népkönyvekből, kalendáriumokból került, vagy ha úgy tetszik, került vissza a parasztsághoz. A pogány vitézekhez és fejedelmekhez hasonló a helyzete István király alakjának. Eredeti folklór alig fűződik hozzá, ami annak mutatkozik, az is vitatható, s nemcsak reá jellemző. Viszont felekezetre tekintet nélkül, mint szent királynak nagyon erős az egyházi hagyományból széles körbe átsugárzott tisztelete. Ide tartozik az is, hogy 1945- ig a mindenkori uralkodó osztály, különösen a nemesség gondosan ápolta a koronához és a koronázási jelvényekhez fűződő Szent István-i hagyományt. Mind az egyházi, mind a nemesi kultusznak a hivatalosság mellett volt azonban egyetemesen nemzeti vonása is, amely a magyar állam megalapítójának emlékét őrizte. Áz elrő király tiszteletének az egész nemzetet talán leginkább jellemző bizonyítéka, hogy szinte minden században arisztokratától parasztig és felekezeti különbség nélkül a néhány legelterjedtebb magyar keresztnév közt található az István név. Ennek a kultusznak hódoltak az Árpádházi utódok is, amikor Szent István után még négy magyar trónörököst, később királyt kereszteltek Istvánnak. Az ugyancsak (szent) I. Lászlót is még négy hasonló nevű követte a trónon. Sőt ha a két, Lengyelországból jött Ulászlót is számoljuk (a név ugyanaz), összesen hét László királyunk volt. Nem csoda hát, hogy István mellett a másik népszerű hagyományos keresztnevünk a László. Szent László pedig az évszázodokon át folytonos magyar néphagyománynak sorrendben a legelső hőse. 1192-ben avatták szentté, s az egyház az ő kultuszát is gondosan ápolta. A krónikákban és legendáriumokban egész mondakört írtak össze róla. Ilyen például a cserhalmi ütközetről szóló, vele kapcsolatosan a váci székesegyház alapítási mondája, majd László és Salamon álruhás párviadala Pozsony falai alatt,s a már említett, a Dubnici Krónikában megőrzött történet a sírjából kikelő királyról, aki megsegíti a tatárokkal csatázó székelyeket. A néphagyományban fönnmaradt történetek természete eltérő a krónika- és legendabeliektől. A bennük előforduló csodák nem az egyház dicsőségét magasztalják, hanem különfajta természeti jelenségeket magyaráznak. A Jászó melletti Debrődön például ma is megmutatják a forrást, „Szent László kútját”, amely lova patkójának nyomában fakadt, hogy szomjúságtól eltikkadt katonáit fölüdítse. A dalmáciai hadjáratba Zalán keresztül nem lóháton, hanem szekéren igyekezett a király. A lovak megbokrosodtak és elragadták. Ha nem ugrik oda egy áldozatkész ember, s nem dugja az ujját a kiesett kerékszeg helyébe, majd addig szalad vele kilométereken át, míg a kocsis meg nem zabolázza a lovakat, a király szörnyű halált hal. A bátor legény jutalmul nemességet és annyi földet kér, amennyit bizonyos idő alatt (pár óra, vagy nap) lóháton körülnyargal. Utódait, Göcsej nagyszámú hétszilvafását Szent László nemeseinek nevezik. Legtöbb László-monda, a közismertebbek, Nyugat-Erdélyben maradtak fenn a száj- hagyományban: Szent László füve, Szent László pénze és a Tordai-hasadék eredetét magyarázó történetek változatai. A kővévált aranyakról szóló legkorábbi följegyzés, amely egyszersmind a szájhagyományra utal, Temesvári Pelbárttól, Mátyás király papjától származik: „És ennek a pénznek a maradványai: amint arra felé, Erdélyben megforduló emberek beszélik, mind máiglan megvannak”. Igaz, Pelbártnál az üldözött kunok, a kései hagyományban a király szórja el az aranyakat, amelyek imájára kővé változnak. 94
