Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 3. szám - SZEMLE - Varga Domokos: Zoltán Zoltán: Bizakodó Alföld

lános érvényű, országos horderejű kérdéseket is fel tud villantani.

Az avuló, kiveszőiéiben levő szavak is a vízi világ megváltozásáról tanúskodnak: fok, turján, esi rkáka, vagy a ma már javarészt használaton kívüli halászszerszámok nevei — kece, marázsa — a kétkeziek küzdelmes munkájának emlékét őrzik, s a Vizek könyvének hangulatát adják, tartják meg bennünk. Az irodalmi műfajokhoz közelítik a szociográfiát a személyes emlékek, szubjektív kötődések megvallásai, a statisztikák, adatok szárazságát oldó irodalmi betétek, idézetek is.

A riporter Varga Domokossal úgyszintén gyakran találkozunk kötete lapjain, s élvezzük az okosan irányított, lényegre törő, pergőén eleven dialógusokat, a vízi helyszínek — a tiszalöki építkezés, árvizek, hajófedélzetek — sajátos atmoszféráját, a mindennapi nyelvükön megszólaltatott öreg halászok néprajzi szempontból is igen fontos — és talán a huszonnegyedik órában megörökített — disputáját.

A Magyarország felfedezése sorozatról megszoktuk immár, hogy általában egy-egy tájegység társadalmi-gazdasági-kulturális-földrajzi arculatának, az ott lakók életének bemutatását vállalja fel. Varga Domokos — miként tette már korábban is — ezúttal vízügyi helyzetünk sokfelé ágazó, rendkívül összetett kérdéskörét elemezve azt is bizonyította, hogy nemcsak szűkebb pátriája, Kunszentmiklós „lokálpatriótája” ő — hanem: az egész országé. Mert jól látja — és figyelmeztet —, hogy a víz nemcsak eszköz, de cél is. A cél pedig az, hogy a megmaradáshoz, a jövőépítéshez megteremtsük-megőrizzük eszközeinket. (Szép- irodalmi, 1976.)

JANKOVICS JÓZSEF

ZOLTÁN ZOLTÁN: BIZAKODÓ ALFÖLD

Ahogy a sorok közül kiolvasható, nagyjából egy évtized „gazdasági esszéit” foglalja magában ez a két kis kötet. Kár, hogy ezt csak sejteni lehet, kár, hogy nincsenek datálva az eredetileg különféle folyóiratokban közölt írások, pedig itt az is sokat mondana, hogy melyik mikor jelent meg. Az idő ugyanis a szerzőnek dolgozott azóta, és számos vitás kérdésben döntött az ő javára.

Ez a 300 oldalas tanulmánygyűjtemény ugyanis szinte elejétől végig vitairat, mely alföldi tájainknak követel megbecsültebb helyet a hazai ég alatt. Témáit eközben inkább állítja tájtörténeti távlatokba, mint világgazdasági összefüggésekbe (bár emezekről is nem egyszer szót ejt). Pedig azt, hogy mennyire igaza van, épp az utóbbi évek nemzetközi fejleményei látszanak legjobban bizonyítani.

Az energia- és nyersanyagárak hirtelen emelkedése ugyanis jócskán megingatta előzőleg követett országos iparfejlesztési koncepcióinkat.

Addig még úgy-ahogy elyiselhetőnek látszott az importterheknek a fejlesztéssel járó — s azt százalékosan jóval felülmúló — növekedése. Az elmúlt években viszont kiderült: nagyon megszűkült a köre azoknak a termékeknek, amelyeknél e terhek vállalhatók.

Fejlődni viszont mégis kell, ha némileg visszafogott ütemben is. Erre két mód van:

1. Még inkább törekedni olyan termékek gyártására, amelyek értékükhöz képest viszonylag kevés anyagot, energiát kívánnak, és az éleződő konkurrencia ellenére tisztességes áron adhatók el;

2. még jobban támaszkodni gazdaságosan kiaknázható hazai anyag- és energiaforrásainkra.

A szerző koncepciója az utóbbi ponthoz kötődik. O ugyanis már az 1960-as években küzdött az ellen a hamis beállítás ellen, hogy a magyar Alföld ipara törvényszerűen fejletlen, s ennek a helyzetnek a megváltoztatása az ottani nyersanyag- és energiaszegénység miatt különleges áldozatokat kíván.

Legfőbb törekvése, ahogy a könyvből kitetszik: a hazai ipar és mezőgazdaság fejlesztésének az eddiginél szorosabb területi-táji összekapcsolása, kivált az Alföldön. Mint tudós férfiú — a földrajztudományok kandidátusa, a budapesti Közgazdasági Egyetem oktatója — természetesen számszerű adatokkal érvel. Ezekre támaszkodva fejti ki például, hogy „miként a múlt század második felében a főváros gyors ipari fellendülését csak az Alföld nyersanyagtermelésének az ide irányuló nagyfokú koncentrációja révén lehetett történelmileg viszonylag rövid idő alatt elérni, most ennek a folyamatnak a megfordítása: a fejlett területek (főleg a főváros) koncentrált technikai támogatása hozhat csak ugrásszerű fejlődést az Alföld iparosításában”.

Azóta helyi munkanélküliségről is alig beszélhetünk. De az Alföld hátrányos helyzete, ha csökkent is, nem szűnt meg. A magyar ipar állóeszköz-állományának túlnyomó része ma is a Budapesten keresztülhaladó „északi energiatengely” mentén helyezkedik el, az alföldi megyék részesedése viszont messze alatta marad a lakosság mai — a tömeges elvándorlások miatt alaposan lecsökkent — arányának is.

De nemcsak ez a baj. Az is, hogy ez az ipar kevéssé kapcsolódik a környező vidékek mezőgazdasági termeléséhez, s nem válik eléggé annak serkentőjévé. Holott — fűzzük hozzá ezt is a gondolatmenethez — egy energiahordozókban szűkölködő országnak különösen fontos, hogy minél jobban hasznosítja a bőséges áradó ingyen energiát, a napsugárzást.

Itt még igen nagy kihasználatlan tartalékok vannak, joggal írja Zoltán Zoltán: „A nyersanyagtermelés és feldolgozás harmonikus összhangja az Alföld nagy részén nincs biztosítva. A nyersanyagtermelő területek nem élvezhetik kellően a feldolgozással járó piaci előnyöket (a magasabb árakat, a kedvezőbb szállítási lehetőségeket és a feldolgozó ipar intenzifikáló hatását).

90