Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 3. szám - SZEMLE - Varga Domokos: Zoltán Zoltán: Bizakodó Alföld
Nem számíthatnak a feldolgozóipar melléktermékeinek (pl. tejsavó, olajpogácsa, melasz stb.) fel- használására, amely pedig a mezőgazdasági termelés intenzifikálása céljából, főként takarmányozási szempontból mindig nagy jelentőségű volt. Többek között ezzel is magyarázható, hogy egy sor ipari növény termelésére nem alakultak ki még intenzív termelési körzetek.” Valamikor valóban gondot okozhatott, hogy mondjuk, Szeged 20, Debrecen 13%-kal drágábban jutott szénhez, mint Budapest. De ma nincsenek ilyen különbségek. S egyébként is: az élelmiszeripar által feldolgozott mezőgazdasági eredetű nyersanyag mennyisége 6—7-szerese a szükséges szénének. Amiképpen az is igaz, hogy ,,a budapesti ipar már mellőzni tudja egyes iparágak — pl. az élelmiszer-és könnyűipar — üzemeinek korábbi túlzott fővárosi koncentrációjából adódó előnyöket. Időközben ugyanis olyan új iparágak telepedtek itt meg (pl. a műszeripar, elektrotechnika), amelyek az itteni kutatóbázisok eredményeit sokkal jobban tudják hasznosítani a termelésben és dinamikusabban is fejlődnek.” Nem mintha az Alföld ipara csupán az itteni mezőgazdasági termékek minél intenzívebb feldolgozására, ill. az ehhez szükséges üzemek gépi felszerelésére, csomagolóanyagokkal való ellátására stb. volna hivatva. De ez az egyik fő feladata, mert amit e téren elért, az a mezőgazdaságra is visszahat, éppúgy, mint a másik, nem kevésbé fontos feladat: magának a mezőgazdaságnak az iparszerű termelésre való átállítása. A szerző á táji hagyományoknak megfelelő területi javaslatokat is tesz, és számításba véve a vasúti szállítás fő irányait, célszerűen fejlesztendő cukor-, hús-, tej- és egyéb vonalakról beszél. Másrészt óv a túlzott koncentrálástól, mivel az optimális üzemméretek a szóban forgó iparágakban ritkán kívánnak többezres munkáslétszámokat. Sok egyéb kérdésre is kitér az Alföld iparosításával kapcsolatban, túl is tekint azonban ezen a témakörön. Őt végsősoron nem az ipari, hanem az emberi fejlődés érdekli, de az sem elvontan, hanem a valóságos helyszínen, a többé-kevésbé gyorsan változó hazai tájakon. Keresi az alföldi urbanizáció, a tanyásodás-eltanyátlanodás, a homok- hódítás-parlagosodás és más folyamatok eredőit, irányának meghatározóit, de eközben is folyton vitatkozik. Perbe száll azokkal, akik leszűkítik az urbanizáció fogalmát, holott ma az egész ország városiasodik. Ellene szól azoknak a tervezőknek, akik eltüntetik alföldi városaink hagyományos vonásait. Tiltakozik az alföldi várostestek „zsugorítása” ellen, s a több emeletes panelházakból álló szabvány lakótelepek helyett, de a pallérházak tömege helyett is kívánatosabbnak tartja a városok egész területén fokozatosan sűrűsödő összkomfortos, többszintes családi- és ikerházakat. Szót emel a „rangrejtett városok” és a kisvárosok mellett, hangoztatva annak hátrányait, ha a nagyvárosok felpumpálásávál ezeket megfosztják értékes funkcióiktól. Szembefordul azokkal is, akik a városiasodásnak csak az anyagi oldalát nézik, s a szellemi urbanizációért már nem tesznek semmit. Az elkövetett hibákkal számot- vetve is védi a 60-as évek első felének sokaktól kárhoztatott „aranyhomok-kultuszát” s nem hajlandó elfogadni azt az álláspontot, hogy a szőlő ideje lejárt, jöjjön helyette a cellulóz-nyár. Védi a tanyán maradottak jogait is — már akkor is védte, mikor ez még nem volt divat —, s itt még az indulat is kitör belőle, holott máskor vita közben is tárgyilagos marad. Ezúttal azonban ironizál: „Az életet megszépítő, nemesítő dolgok mellett azért az sem utolsó dolog, hogy vannak még, akik nem érzik megalázónak a paraszti munkát — sőt a természet rendjének tartják —, a trágyahordást, a krumpli kézi felszedését, a hagyma duggatását, a konyhában a kiscsirkék szaladgálását és a kotlós kotyogását; mert ha ilyen emberek nem lennének, akkor az urbani- zált embereknek is aligha volna módjuk örülni a a paprikáscsirke és a házi disznótoros finom ízének, a tanyai tojásnak, bornak, amelyeket a ,magas kultúra’ élvezete mellett sem tudnak megvetni.” Az ilyen sorok olvastán eltűnődik az ember. Ezt az egész könyvet nem egy ilyen népi indulat diktálta, a maga alföldi—paraszti—paraszt-polgári töltésű elfogultságaival! Még ott is, ahol a leghűvösebben, a legszakszerűbben érvel a szerző! Igen, lehet, hogy az diktálta. De épp az a figyelemreméltó benne, hogy józan szintézisre törekedve, túl is lépett ezeken az elfogultságokon. Az ő Alföld-fejlesztési koncepciója nyilvánvalóan nem partikuláris érdekeket szolgál, hanem az egész országét, még ha vannak is itt-ott vitatható pontjai. Tájakban gondolkozni és egész országban- nemzetben: nem ellentétes fogalmak. Ez ennek a helyenként darabosan fogalmazott, gondolat- menetében meg-megbicsakló, de így is igen fontos könyvnek a legfőbb tanulsága. De mivel ezt a tanulságot nem mindenki tette magáévá, azt sem tekinthetjük egészen mellékesnek, hogy a Bizakodó Alföld nem Budapesten jelent meg, mint a hazai könyvek túlnyomó többsége, hanem Kecskeméten, a Forrás Könyvek sorozatában a Bács-Kiskun megyei Tanács anyagi támogatásával. Szólhat ez annak is, hogy külön tanulmány foglalkozik berine a magyar városfejlődés „kecskeméti útjával”, a homoki tanyákkal és egyéb ho- mol^hátsági kérdésekkel. De szerintem nem csak ennek szól, hanem a két kötetben felvázolt egész szintézisnek, amely megérdemli, hogy országos viták témája legyen. (Forrás könyvek, 1976.) VARGA DOMOKOS 91
