Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 3. szám - Szekér Endre: Párizsi noteszlapok
SZEKÉR ENDRE PÁRIZSI NOTESZLAPOK Adytól József Attiláig és Radnótiig a magyar költők verssorai varázsolták elém Párizst. Tudtam, hogy Ady lelkét befödte egyszer egy párizsi alkony a Bois-ban. A Gare de l’Este — nekünk, magyaroknak mindig csak Adyt jelenti. A párizsi metró állomásait először Radnóti verséből ismertem meg: Hol vagytok ó, felzengő állomások: CHATELET—CITÉ—ST. MICHEL— ODEON ! s DENFERT-ROCHEREAU, — úgy hangzói mint egy átok. Rónay György éppen úgy zarándokol el — a Párizs című versében írja — a boulevard Saint-Michel és a rue Cujas sarkára, hogy megnézze: valóban lejt-e ott a járda, mint korábban Radnóti. S kifogyhatatlan, tovább zeng új és új vers bennem Párizsról: Garai Gábor megborzongva vallja, hogy ott Párizsban nem les rá szerencse, senki sem küldte, nem várta: ,,Meg is halhatnék, azt hiszem," írja. Váci Mihály ott-írt versében az otthoni arany fénylett felém, elmehetünk messzire otthonról, hívhatnak végtelen távolok és csodás városok, mégiscsak ahogy a párizsi teraszon ülünk, mint Vácit, minket is átkarol a hazai emlék. S ahogy Arany művében a vén Bence elhozta Toldinak az otthoni kenyeret, s benne az aranyat, mi is, én is mindig ott Párizsban is otthoni élményeimhez mértem a párizsit. A párizsi utcák felejthetetlenek. Mindenütt minden utca talán az. Kavargó, sokszínű, emberarcú. Egy kiállítás taszíthat. Lehet tőlünk teljesen idegen. De az utca sohasem az. Ahogy Pilinszkytől is hallottam: a párizsi bolondok emlékezetesek. Egy-egy magánszámuk külön szenzáció egy-egy híres kávéház előtt. A Gare de l’Est-re érve azonnal egy őrültet láttam. S egy fiatal párt csókolózni, mit sem törődve azzal, hogy körülöttük sokan vannak. Ez párizsi volt. Vagy legalábbis én annak éreztem. Később is a Cité kavargó forgalmas szigetén hasonlóképpen tetszett a fiatalok mindenki másra fütyülő,csak a saját érzelmükkel törődő, önfeledt csókolódzásai. A Notre Dame-tól nem messze, a Szajna-partján, lent a víz mellett a világ minden részéből idesereglett fiatalok. Közömbösen, a másikra nem figyelve hevernek. Alszanak fényes nappal. Elmentem mellettük. Egy-egy utcai jelenet felér egy pinceszínházbeli magánszámmal. Az egyik este egy fiatal pár ,,fel lépését” figyeltem meg. A férfi gitározott, harmonikázott. S a vele levő feltűnően szép lány pedig énekelt. A presszók, a kávéházak teraszain léptek fel, természetesen: „önkényesen". Oldalt állva, nem feltűnően. De a nagyszélű kalapú, szép nőre mindenki odafigyelt. Azenei,, produkció” persze halványabb Volt. A taps utánanő levette kalapját, körbejárta az asztalokat. A pénzért. A pincér elzavarta őket. De később egy másik teraszon újra láttam őket.. . S talán a legnagyobb párizsi élményem: egy találkozás ismeretlen fiatalokkal a Sacré Coeur lépcsőin. Estefelé, zegzugos szűk utcákon jutok felfelé. Egyre sötétebb. A kis utcák a budai Vár hangulatát idézik fel bennem. Az alkonyi félhomályban kivillan fent a megvilágított Sacré Coeur. A hosszú lépcsősoron — a Sacré Coeur előtt — rengeteg fiatal. Ülnek, gitároznak, énekelnek. Megismételhetetlen pillanat: lent a város, Párizs fényei, messze a fényben úszó Notre Dame. S itt nevető, énekelő, egymással versengő ifjak. Egyik sanzon a zsandárok által üldözött kisemberről szólt. Aztán átülök egy másik éneklő csoporthoz. A fiú nyakába kötve állványra rögzített szájharmonika, hogy azt is 58
