Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 3. szám - Szekér Endre: Párizsi noteszlapok

fújhassa gitározás közben. Mellette egy szép rövidhajú lány. S egy vidám szőke fiú bőrzacskóba szedi a pénzt a,.hallgatóságtól”. Közben négy új lány jött. Leültek a kőlépcsőre. Ekkor a fiú csak nekik játszott. Bolondozva, kedvesen, játékosan. Ahogy talán csak Párizsban lehet jókedvvel énekelni négy lánynak ...

A Száj na-part varázsa közismert. Szinte nem is lenne szabad írni már róla. De hallgatni sem lehet. A könyvárusok ládáiban elég sok érdektelen, értéktelen munka. Régi postai levelezőlapok. Ki gondolta volna, hogy valakinek a hétköznapi sorsa, küszködése, bajai, szerelme, álma (levélben írt vallomása, titkai) — „eladható”, mint a könyvek. Amott pornográf könyveket árusítanak. Mellette egy szép Shakespeare-kötet. Odébb a könyvhalmaz mellett régiségek. Egy háborús katonai sisak. Illés Endre egyik írása jut eszembe. A Szajna-parton című. A könyvárus fekete ládájában egy Leconte de Lisle- kötetet vesz észre. S aztán egy nagyszerű pillanatot idéz fel: a könyvet tolvajló fiút elereszti a könyvárusnő. S eldobja az elrejtett könyvet ezzel a mondattal: No, mire vársz? Ez a könyv még nem neked való. Most érti meg Illés Endre a Cluny-múzeum kincsét: „Szent Dénes, Párizs püspöke, egy tolvajért könyörög.” Igen, ez az asszony is efféle dolgot tett. Csaknem szent volt.

A párizsi utca kiállítás is. Közismert tény, hogy a Montmartre tájékán, a Sacré Coeur felé és máshol festők dolgoznak a napfényben. Talán még az impresszionisták varázslata nyomán otthagyva műtermüket szinte a fénybe mártották ecsetjüket. Sajnos ez utcai festők nem igazi mesterek. Csak mesteremberek. Vagy még azok sem. Néhányan híres párizsi műemlékek előtt festenek, hogy hívják fel magukra a figyelmet. Számomra meglepő volt az aszfaltfestés. Krétával festett színes képek fogadtak nem messze a Louvre- tól. A Pont de Arton két krétarajz: Gauguin és Picasso másolat. Aztán egy „eredeti” mű. És verseket is látok itt az aszfalton. Mellette egy Dosztojevszkij-idézet. Valahogy így szól: „Élni, nem mindegy, hogyan, de élni."

Szomory Dezső A párizsi regény című versében olvastam a századvégi Párizs különös világáról, ahol Verlaine, Taine és Rippl-Rónai alakja villant fel, többek között. Irodalom és művészet nélkül — nincs Párizs. Arra gondoltam, hogy talán épp egyik ősöm járhatott errefelé, Katona Béla, aki festőművész volt. Erre járt, s talán épp így látta a párizsi háztetőket, kéményeket, háttérben a Notre Dame-mal, mint én. Ezt a képét kecskeméti lakásunk falán őrzöm.

Nekünk, magyaroknak: Ady és Párizs elválaszthatatlan. A Szent Mihály útján csak Ady-sorait idézve tudunk menni. S a fák leveleire figyelve, a „nyögő lombok alatt”, a halál-sejtelem villan fel bennünk is. Az Odeon színháztól nem messze van Ady régi szállodája: a Bakon. A Delavigne utcában. Büszkén nézek fel az emléktáblára. Párizs egy magyar költőre emlékezik. Ez gyönyörű! Igen, Párizsban és Napfényországban járt Ady és, rengeteg cikket küldött haza a „Szajna mellől”. így „tudósított” ő Rodin Gondolkodójáról: „Minden idegszálunknak meg kell feszülnie, minden erőnket össze kell szednünk, hogy kétségbe ne essünk, el ne tévedjünk, össze ne roskadjunk. Hogy élni tudjunk, megélni és megmaradni. A legerősebbnek is meg kell állania egy percre olykor, egy sziklára ülni s gondolkozni, hogy: hogy, mikor és merre?... Ez Rodin szobra, ez az élet szobra ...” Es még ma is Adytól tudjuk meg a Palais Royal végét, a La Barre- ügyet Dózsát sem felejtve, Gauguin erejéről ő tudósít. Anatole France-ra ő hívja fel a figyelmet, Zola sírjához ő vezet el, Verlaine kálváriáját ő írta meg. Ady nélkül nem lehet nekünk Párizsba menni.

Jártam az impresszionisták tárlatán a Jeu de Paume-ben, a Tuileriák kertjében. Láttam Monet, Renoir, Manet, Degas és mások friss színeit. S nem tudom felejteni e képek láttán az Illés Endre novellából ismert nőt, a fiatal lányt fekete szemüveggel. Azt, aki sárga kosztümben „sétáltatja” fekete szemüvegét, hogy megszólítsák a férfiak ... És haza59