Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 3. szám - Zuvdija Hodžić: Kőszikla (elbeszélés) - Pintér Lajos fordítása
Az üldözők, könyörtelenek és kegyetlenek voltak és már közelükbe is értek, szinte a nyakukban voltak. Ó, anyám, nyögött fel Hajka asszony fia. Ekkor, mint a régi mesékben, teremtődött előttük egy híd, és a fiú átlovagolt a hídon, szerencsésen megmenekült. Utána a híd recsegni-ropogni kezdett, megpattant, összetört. Hazaér, elmeséli a fiú ezt a csodát anyjának. Az anya feltűri az ingét, hogy gyereke anyai, mesztelen testét megláthassa; testén láthassa a paták nyomát, a lópatát. Es az anyja ekkor meghalt, kilehelte a lelkét. Eszébe jutott még másik mese is, az átokról. Az átokról, amely mindenkit követ, aki megkísérli a kősziklát megszelídíteni. Ez a sziklácska a kalózpiac közelében van, sima tapintatú, mint egy ácsasztal, olyan három méter magasságú. S szabálytalan ovális alakú. Régi időktől fogva itt áll, akkortól kezdve, amikor még lakhelyek sem voltak, sem piacok, csak maga az erdő. S alatta vannak a kincsek! (Láthatatlanok vagy elrejtettek, mint minden, ami értékes.) Tiszta aranyak rejtőznek ott, amelyek csak azoknak mutatják arcukat, akiknek kezdettől ítéltettek. A kőtömb mozdulatlan. De amikor eljön az idő, a szikla amelyet jó erős legény, ha kétszáz összeállna, törné, azok se mozdítanának meg, a szikla fölemelkedik, mozdul majd magából és puszta hamuvá változik. És a kincs egyszerre fölbukik a mélységekből. Hitt ő is ebben a mesében. Az élénk gyermeki képzelet, és a nehéz élet, nehéz sors álmodásra csábította, kényszerítette. Álmodni akart a váratlan gazdagságról, amely íme, nem elképzelhetetlen többé, hisz itt villan, kézzel elérhető. E történet a megismerhetetlen, hozzáférhetetlen múltból fakad. Amikor talán minden igazságosabb, jobb és szebb is lehetett. Mindent megérint ez a történet; az embereket, a lélegzésüket, a leveses buja növényeket, a dús füveket és szelíd, termékeny földeket —, árad a mese. Minél inkább múlott az idő, a kőtömbről mondott mese egyre fogyott, lebomlott durva és megdolgozatlan történésre, hogy van egy kőtömb és alatta kincs van. Más tartalmat kapott, más színt és értelmet; a mese az emberi vágyak öltözetét vette magára, félelmek, tehetetlenség, rettegés igaz történetei tölüztették. Olyan történetek keveredtek hozzá, amelyek épp izgatták a világot; egyszerre kötődtek a meséhez, s az élethez; Guszinye városka életéhez. E történetnek a helyzettől, a pillanattól függően, más és más jelentőséget tulajdonítottak. Voltak idők, amikor mint valami silányabb patak, a mesék elapadtak; más mesék az évek mély rétege alatt megmaradtak, s az emberek tudatában is megfészkeltek; ránehezedtek a gondolatokra szokásokra és a sorsra. Eszébe jutott néhány ezek közül. Valahogy mindjárt a háború után, ő ekkor gyerek volt, de máig jól megjegyezte: Uka Koljendár bement a kocsmába nagy büszkén. Magához hívatta a kocsmárost, kezébe nyomott néhány aranypénzt, s hangosan, hogy mindenki hallja, megparancsolta neki; vendégeljen meg mindenkit, amíg bíznak, igyanak, egyenek. Az ő számlájára! Hívatta a zenészeket is, késő éjszakáig mulatott. Amikor az ital fejébe szállt Ukának, hirtelen megeredt a nyelve. Dicsekedett, hogy a fizetéshez aranyait a kősziklától hozza; mikor leült oda és megpihent, hirtelen úgy érezte, jeleket lát, néki ítéltetett a kincs. Joga van széttörni, szétrombolni a sziklát és elvenni alóla a kincset. Ő ezt holnap meg is fogja tenni, mindenki szeme láttára. Mindenki jöjjön oda, hogy lássa —, ez a kérése. Hajnalban Adem pék, aki mindig elsőnek kelt, a sziklánál találta Uka Koljendárt. Ott feküdt hanyatt, széttárt kezekkel, rábukva a sziklára. Holtan. Jéghideg volt, mint a szikla, a jéghegy, amelyet a legerősebb tűző nap sem tudott nyáron soha fölmelegíteni. Télen pedig, amikor csípett a fagy, akkor a hó gyorsan 55
