Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - Márkus Béla: Sarkadi, a szociográfiai riportok írója
Sarkadi szinte tiborci panaszszavakban fejez ki: . mindent mi fizessünk? ... Mi fizessük a jóvátételt, mi fizessük a beszolgáltatást? Ha az iparosra rávetnék a beadandó iparcikkeket, felszámítaná érte a forgalmi árát, vagy azt mondaná: nincs. Ha mi nem adjuk be a tejet beszolgáltatásra, elveszik a tehenet tőlünk, s odaadják olyannak, aki vállalja a beszolgáltatást. És mit kapunk a beszolgáltatásért, mit kapunk mindazért, amit beadtunk? Négy ökör áráért nem tudunk egy közönséges ostort venni, amikor kifizették. A beszolgáltatásnál hatvan liter tejet fizettünk egyszerre, kétmilliárdot adtak érte. Másnap ugyanezt a tejet literenként másfélmilliárdért árulták, de lefölözve. Hatvan-hetvenszer annyiért adták el viszonteladóknak az illetékesek, mint ahogy tőlünk szerezték. Pedig a mi gyerekeink rántott levest esznek reggelire, a tej nekünk is kellene” (Nagykunsági jelentés). Egy túrkevei kisparaszt szólal meg itt, és az újságíró azonosul vele. Azonosul azzal az elképzeléssel, amely egyforma jóvátételre kötelezné a mezőgazdasági és az ipari dolgozókat, s amely nem látja, hogy a „harcok során ostrommal sújtott városainkban a lakosság óriási többségének nincs semmije, legfeljebb csak pénze ..., az igazi bérmunkásoknak még pénzük, vagy élelmiszerért elcserélhető holmijuk sincs”. Veres Péter írta ezeket; vagyis radikalizmusban, a parasztság érdekeinek egyoldalú képviseletében a tanítvány eltért a mestertől. Ám Sarkadi nem is annyira a munkásság és a parasztság egyenlőtlen teherviselése ellen hadakozik. Inkább az ellen, hogy a tőkés parasztoknak és a kupec-parasztoknak az új világban is jól megy a soruk. A szegényparasztság körében pedig oly nagy az elkeseredés országszerte, hogy az újságíró számára szinte már az is felüdülés, ha nem látja a nyomort, ha a polgárosodó parasztok közé megy. A szőlők vidékén, Heves megyében „gazdasági jólét” van. Az „összes külső jelek tekintetében": viseletben, életmódban a polgárosodás útjára léptek a parasztok. (Polgárosodó parasztok). A riporter megkönnyebbülten sóhajthatna föl, hogy végre egy hely, ahol nem az éhezés, nem a kizsákmányolás a legfőbb gond. Ehelyett régi tanult leckéire emlékezhet, mindarra, amit a paraszti társadalom felbomlásáról, az egységes paraszti osztály kialakulásáról hallhatott, többek közt Veres Pétertől. Ezt írja: „a pillanatnyi jelek szerint azt láthatjuk, hogy a parasztság polgárosodása sem társadalmilag, sem kulturálisan nem a szerencsés úton halad.” Hogy miért, azt nem fejti ki. Kifogyott volna az érvekből? Nyilván nem. Csak ismert lényegesebb feladatot is, mintsem hogy a polgárosodás veszélyeit elemezze. Azazhogy: a cikk folytatásában sort kerített ezekre a veszélyekre is. A falu elöregedése, az egykézés, az elproletarizálódott és a paraszttársadalomtól el- szakadóban levő egyik réteg, s a másik, a kispolgársághoz közelítő — ezek a veszélyek. És az előnyök? Az árucsereforgalom, amely ,,egy önálló mezőgazdasági értékesítő szövetkezet körvonalait bontja ki.” A cikket ezzel is zárja: „A szövetkezetek valószínűleg itt alakulnak meg legelőször és működnek majd legjobban, nemcsak azért, mert a gyümölcstermelő parasztságnak lassan csakugyan létérdeke lesz, azért is, mert a polgárosodó parasztságnak megvan hozzá a hajlandósága.” Sarkadi azonban jól tudja, hogy a szövetkezeti forma a gazdálkodás magasabb fejlettségi fokát kívánja, s hogy addig még napról napra meg kell küzdeni a földreform, az újjáépítés hozta gondokkal. Ő maga 1946 júniusa után egyre kisebb részt vállal ebből a küzdelemből. Mintha azt érezné, eleget foglalkozott a földosztással, s itt az ideje, hogy a telepesek sorsával, a telepítésekkel is foglalkozzék, nem utolsósorban, hogy a parasztság művelődéséről is elmondja a véleményét. És elérkezettnek tudhatta az időt arra is, hogy összegző tanulmányokban fejtse ki véleményét, írja meg élményeit. 18