Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 2. szám - ERDEI FERENC PUBLIKÁLATLAN ÍRÁSAI, LEVELEI - Levelek Erdei Sándorhoz

Én is ártatlanul kezdtem a szemlélődést. Elképzeltem, hogy ha fotografálnék, hogyan leplezném le e népeket itten. Egy karcsú boka, amint a bicikli pedálon olyan szépen feszül, egy nyiló ablak, melyen kikémlel a jámbor holland, mielőtt kaput nyitna, fonnyadt bőrű cipő, amelyben egy proletár kíván polgár lenni, egy-egy kivillanó térd a hócsizma és a szoknya között a biciklin és így tovább, egészen objektívan. Ámhogy így belefelejtkeztem a magában való s egyediségében beszélő dolgok vizsgálatába, tüzet fogott könnyen lobbanó fantáziám és mind beljebb kívánkoztam a dolgokba. Egészen odáig, hogy milyen szép az, amikor a virág csak virág. Feslik, kinyílik s kék vagy piros. Lesz utána mag vagy nem, az nem számít, a nap süti és a reggeli harmat megmosdatja s úgy imbolyog a világban, hogy neki semmi a többi, ő csak virág. Vagy az istenek és a szellemek megszállottjai. Bomolhat minden, ők meztelen saruban járnak és idézik az Istent szüntelenül. Együgyűk és bátrak, mindentől megszabadították magukat. Vagy még ezen is túl: dolgok, amint csupa függetlenségükben virágzanak ki, októl és céltól elszabadítva magukat. A boka, amely a biciklin feszül, s a térd, amint a szoknya alól kivillan, a csodálkozó szem s a derék hullámzása. Eros és semmi más. A szárnyaló Eros, mely nem törődik okkal és céllal csak virul és illatot áraszt.

S ezenképp minden dolgok. A Dogma, a Tétel s a Tagadás vagy Igenlés, melyek magukat kiszabadítva a dolgok összefüggéséből szabadon szárnyalnak s nem törődve a következménnyel, uralkodnak az emberek és dolgok fölött. Béke. S minden pusztuljon, ami háború, minden áron, még öldöklés árán is. Igen! S legyen igen, mindennek tagadása által is,Én s egyének minden dolgok azén ékesítésemre.ha máséneket el is pusztít.

Óh, a felszabadulás. Tájak, ahol nincs tekintet jobbra, balra, társakra és istenekre, hanem szárnyalni és lendülni lehet, amint a szív kívánja. Ez a világ tárult fel előttem a leláncolt és társak és istenek kötelékében élő ember előtt.

Szerelemről az elszakított vagy eltaszított tud szólni igazán, szabadságról a rab, aki rácsok mögött kínlódik.

Az ember és a dolgok szabadságáról ki szólhatna jobban, mint a paraszt, akit egy megváltást váró közösség szorít.

Belekábultam öcsém annak a szabadságnak a képzelésibe, amely soha nem lesz a mienk s amelyről mindég epedve képzelődünk. S Terád gondoltam, Sorsunk hűséges hordozója és igaz tanúságtevője kínjainknak, előtted szokott-e megjelenni ez a világ s kíván-e formát? A test, amely nem hord terhet, nem szül és nem táplál gyermeket, csak a térnek egy feszülő darabja, ember, aki nem magyar és nem paraszt, csak ember, s az isteneket úgy engedi magához, ahogy embersége kívánja. Világ, amelyben az igazság csak egy, a többi semmi. Nem tudom, minek hívják e világot. Nirvánának e vagy Mennyországnak vagy az ideák honának vagy világűrnek, de tudom van s nem más, mint ellenkezője annak, amiben élünk. Minden, ami itt fáj és éget, ott elenyészik s emberek és dolgok vannak a saját törvényeik szerint.

Művésznek való világ, s egyetlen kegyetlenül bezárt világ művészének éreznie kell e szabad térnek a létezésit s az örökké távoli világ kisértését. Ki szólhat több igazsággal és tisztább hévvel a Mindenegy dolgokról, Szabadságról, Erosról, Virágokról, a Testről, a Szívről s mindenekről, amik nincsenek magukban, de úgy szeretnénk látni!

Távoli és kísértő világ. Annál fájdalmasabb, mert én tudom, hogy nekem örökre távoli s én csak a gyökerek és kötelékek honában élhetek. De Te megragadhatod egy-egy futó pillanatát a végtelen időnek s formába kényszerítheted a távoli, idegen és mégis kívánt világ egy-egy kísértetét.

A szabadságot. Oh, a szabadságot.

Örök példa: a firenzei művész nyögött és kínlódott embersége és torz férfiúsága terhei alatt s egy-egy szabadult pillanatban megalkotta a kínoktól szűz emberfejet, Ádámot s a boldog anya egyetlenül nyugodt és tiszta alakját: a Madonnát.

26