Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 2. szám - ERDEI FERENC PUBLIKÁLATLAN ÍRÁSAI, LEVELEI - Tóth László emlékezete
lődésünknek. S abban is biztos vagyok, hogy a fejlődésnek ezen az új szakaszán Makó városa nem a legrosszabb esélyekkel indul. TÓTH LÁSZLÓ EMLÉKEZETE* Aki életében egyetlen nagy tettet hajtott végre, s azt életével pecsételte meg, mint Dugovics Titusz, aki magával rántotta a mélységbe a támadót, vagy Manolisz Glezosz, aki letépte a horogkeresztes zászlót az Akropolisz ormáról, s további élete is e tettéhez méltó — az nagy ember. Aki életében egyetlen nagy művet alkotott, mint a kecskeméti Katona József vagy a debreceni Fazekas Mihály, az is nagy ember. És aki a pályáján kiemelkedik a többiek sorából, s olyanokkal ajándékozza meg az emberiséget, amire csak kevesen képesek, az nagy művész, nagy tudós vagy nagy feltaláló. És a politikus is nagy ember, ha korát, népét vagy osztályát híven kifejezte, egy eszme szolgálatának szenteli életét, akár diadalra viszi azt, akár elbukik érte. Tóth László egyiket sem tette, mégis nagy ember volt, s nem is helyi nagyság, hanem egyetemes emberi mértékkel mérve az: embernek, magyarnak, kecskemétinek egyaránt a nagyság jelzője jár neki. De mi a nagysága, ha sem egy nagy tette, sem egy nagy alkotása nincs és kimagasló művek sem maradtak utána egyik vagy másik pályáján, amelyeken haladt? Egész életműve, emberi pályája, teljes és gazdag embersége nagy. Erről kell emlékeznünk, ezt kell kimondanunk a ma élők számára, s ezt kell megőriznünk az utókor számára. Azt kell most kifejeznünk, hogy van ilyen szép és gazdag élet, van ilyen teljes emberi sors, amiben élő példaként fejeződik ki korunk értelme és igazsága, s öltenek testet azok az eszmék, amelyek korunk társadalmi harcaiban és mindennapi munkájában az igaz embereket vezérlik. Tóth László egész pályafutására emlékezzünk legelébb. 1895-ben született — az úri Magyarország akkor az ezerévi ünnepségre készült —, kőműves volt az apja, helyesebben kőművessegéd, építőmunkás, anyja pedig napszámos lányként kezdte a pályáját. Nyolc gyermekük közül az egyetlen volt, akit taníttattak. 1913-ban végzett a kecskeméti református gimnáziumban, s utána előbb a budapesti egyetem bölcsészkarára iratkozott, majd a kecskeméti jogakadémián folytatta tanulmányait. 1915-ben bevonult katonának és a frontra ment ki; az októberi forradalom idején a kecskeméti Nemzeti Tanács titkárává választották, a Tanácsköztársaság idején pedig a direktórium tagja volt, s országgyűlési képviselő is. A forradalom elbukása után börtönbüntetésre ítélték, s kiszabadulása után úgy kezdett új életet, hogy változott körülmények között folytatta azt, amit korábban elkezdett. Az Első Kecskeméti Könyv- és Hírlapkiadó tisztviselője, majd igazgatója lett, s e munkahelye körül bontakozott ki kivételesen gazdag közéleti, várospolitikai, könyvkiadói és irodalomszervezői tevékenysége. A felszabadulás után, 1944. december 17-től 1948. május 1-ig — mint a Szociáldemokrata Párt tagja — a város polgár- mestere volt, ezután 1956. decemberéig, bár nyugdíjasként és egy ideig országgyűlési képviselőként, az akkori idők korlátái között is cselekvő és növekvő tekintélyű közéleti embere volt a városnak. 1956-ban az ellenforradalom után a városi tanács elnök- helyettese lett, s ilyen minőségében — és a Városi Népfrontbizottság elnökeként — vett részt a város vezetésében. 1958-ban maga kérte újból a nyugdíjaztatását, de ezután is haláláig, hivatalosan mint a Népfrontbizottság elnöke, nem-hivatalosan pedig mint Kecskemét kiemelkedő tekintélyű közéleti embere fáradozott minden jó ügyben. * Beszéd Kecskeméten, 1966. V. 17-én. 11
