Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 3. szám - Zuvdija Hodžić: Kőszikla (elbeszélés) - Pintér Lajos fordítása
Vendéglátómmal, Radoslavval azt beszéljük: Magyarországon alig vannak hegyek. „Ott talán legnagyobb magasság az ember!” — kérdezi tréfásan. Azzal végeztük a beszélgetést, s itt is hadd mondjuk végezetül: legyenek vagy ne legyenek földrajzi értelemben vett magasságok, erkölcsi értelemben mégis — ott is, nálunk is — legnagyobb magasság lehet az ember. ZUVDIJA HODZIC KŐSZIKLA Mikor az éjszakai csendben minden elnémult, mikor az árnyak határozottá és teljesen kivehetővé váltak, akkor tűntek elő sárgán és fényesen. Rengeteg volt belőlük, összeverődtek, forogtak-gurultak, meg lehetett fogni őket, összemarékkal, és dobálni a magasba, széjjelszórni. Szétragyogtak, valami árnyékolt fényben tündököltek, szórták sugarukat, fénylett tőlük Guszinye, a bányászváros. Izgatottan, elragadtatással szorongatta a tenyerében, meg akarta fogni és megtartani, közelvinni a szeméhez, a cirádákat megfigyelni rajtuk, közel akarta vinni a szeméhez, hogy súlyukat megállapítsa. De a keze most is üres volt, az aranyak csörgése egyre távolabbról hallatszott; valahonnan kívülről, kintről, mint távoli vízcsobogás. Bugyborékolt halkan, aztán pedig fülsiketítő csörgéssé változott. Nyújtózkodik, mozdul, szeretné megakadályozni a gyötrődő vágyakozást, amely most is izzó és kibírhatatlan. Olvadtak gyorsan az aranyak, végül teljesen kiolvadtak, csengésük elmúlt. Az aranyak hullani kezdtek, valamiféle kőszikla alá. Nem tudta őket sem kézzel elérni, sem a közelükbe férkőzni. Kiabált, emberi segítségért kiabált, hogy megakadályozzák ezt a pusztulást. Fölébredt; saját — belső — hangjától megrémültén. És akkor valójában úgy tűnt neki, hogy szédül, forog vele a szoba, és hogy még mindig csörög az arany, s hogy őt valami hang is szólítja. Sokáig nem tért magához, még mindig megesküdött volna, hogy minden úgy igaz, ahogy álmodta; az a hang mindig bent lakozott a fülében. Arany, kiáltott föl, arany, aranyat láttam a kőszikla alatt. A láztól nem fog szabadulni, hiába fordul meg az ágyban, egyik oldaláról a másikra, hiába igazítja meg a párnát, hiába próbál másra gondolni. Mert előtör a régi félelem, amely durván visszatér újra és újra; nem mer ilyenkor fölkelni; mozdulni, moccanni sem mer. Pedig akkor megkísérelhetné, hogy szabaduljon a félelemtől. Alig várta, hogy kivirradjon, gondolta, a nappal majd meggyógyítja, megsegíti. Az álom talán valóság volt mégis; nyugtalan és nyughatatlan lett tőle az álmodó. Nem tudta elűzni az álom gondolatát, amit még régen hallott, régen, mikor a világról és az életről az első élményeit szerezte. És ezeket az élményeket magával hozta, hordozza: mint mindenki más is cipeli az első emlékeit. Aki kibírja, hogy négy évig semmilyen bűnt nem követ el, mondják az öregek, azt Allah megtanítja, hogyan kell felemelni a sziklát és az megtalálja a kincset, boldog lesz, s boldog lesz mindenkije, akit a kezével megérint. Aki nő kibírja, hogy csak négy napig semmilyen bűnt nem követ, el, mondják az öregek, Allah azt is megsegíti. Azonban mióta Guszinye városka létezik, csak valamilyen Hajka maradt bűntelen, ő meg hirtelen meghótt. Mert ennek meg fiát és fia barátait üldözni kezdték a hitetlenek nagy hadsereggel. Ahogy menekültek, elértek a Grincsár folyó partjához. No, itt nem volt híd, a folyó pedig megáradt. Vadul és félelmetesen hömpölygőit. 54
