Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - SZEMLE - Szalay Károly: Könyörgés önérzetért (Bor Ambrus: Perújítás)
rakozás, szabadidő-töltés iránt érdeklődő kérdésekre. A szabad idő ismeretlen fogalom itt. Munkával töltendő ki. Idézet egy tárgyilagos híívös- ségű statisztikából: „Semmiféle kulturális igénye nincs a Pest megyei szakmunkások 53 százalékának, a betanított munkások 57, a segédmunkások 63 százalékának.” A kertbarátok köre már komoly előrelépésnek számít az elkülönülésre igen hajlamos formák között. A miértek könyvének is nevezhetjük a Világváros határában-t. Ez szerzője oknyomozó indulatát jelzi. A bajok gyökeréig hatoló történelmi áttekintései, helytörténeti összefoglalói mellett az életmód vizsgálatával mond ítéletet, emel szót szenvedéllyel a munkásosztály „legelesettebb” rétege védelmében, s közöl doku- men tumértékű jelentésrészleteket, beszélgetéseket. A tények tisztelete — bármennyire is nem tiszteletreméltóak néhol — számára a legfőbb szempont. Kerüli a jólértesültség látszatát, az anekdotikus rémtörténeteket. (Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy a sorozat egyik-másik szerzője miként hasznosította volna azt az élménya- nyagot; amit Berkovits egyetlen mondatba tömörít: „Ezért szaporodhattak el itt a melléküzemágak, amelyeknek működéséhez rémtörténetek fűződnek.” — Kész. Semmi hatásvadász sztori.) Berkovits György ehelyett önmagával is, másokkal is vitatkozva, meditálva keresi a jövőbe mutató megoldást, lázas miértjei, ok-keresései között még az őszinte „nem tudom” is elfogadható válasz. Mint minden szociográfia, a Berkovits Györgyé is egy történelmi pillanat kimerevítője, krónikása. Javarészt a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje az itt megragadott idő, jelenünkig inkább csak utalásaiban ér el. Mégis sikerült folyamatot ábrázolnia: érzékeltetni a negatív történelmi hagyományokat, amelyek ilyenné formálták hazánk e táját és embereit. A változások reményével fontos ezt hangsúlyozni és tudatosítani, a szocialista tervszerűségben épp a pozitív tendenciák erősödését látva. A könyv e változások sürgetőiéként válik irodalmi tetté. A Világváros határában szerzője más-más műfajú mozaikokat rakott össze a munkásosztály egy — igen szélsőséges helyzetű — rétegének életéről, s ezek a mozaik-kockák kisebb-nagyobb hézagokkal egységes egésszé szervültek össze. Elkülönülésük, nem pontos illeszkedésük szín- vonalbeli eltérésekből adódik, a forma szintjén figyelhető meg. A rejtett tudományos apparátus, a szépírói megoldásokat a legmesszebbmenőkig nélkülöző dokumentatív technika visszafogott hangja, a tárgyilagos, kommentár nélküli közlések — melyek egyéb okokból sem helyeselhetők — itt-ott monotóniát, kilúgozott, szürke beszélgetéseket eredményeznek, az esszéisztikus betétekben pedig a sokszori ismétlés miatt vesztik néha erejüket a besulykolásra szánt, jelentős gondolatok. A szöveg átizzását nem észleljük, talán a fenti észrevételek miatt sem, így aztán a szociográfus legteljesebb együttérzése ellenére is olyan benyomásaink támadnak: a körön kívülről jönnek a riporter kérdései. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976.) JANKOVICS JÓZSEF KÖNYÖRGÉS ÖNÉRZETÉRT (BOR AMBRUS: PERÚJÍTÁS) Kétségeket ébresztett bennem Bor Ambrus könyve, ez az okos, tárgyilagos, több mint tájékozott publicisztikai gyűjtemény. Kétséget amiatt, hogy vajon be fogja-e tölteni azt a műfajából következő szerepet, amit írója szánt neki és szánt a hosszú évek alatt megjelent és meg nem jelent tárcáknak, pamfleteknek, jegyzeteknek, vezércikkeknek, dühheneteknek? Nem hiszek a perfölújítás sikerében, mert az ártatlanul elítélt jelen van, de nincs bíró, aki a fölmentő ítéletet meghozza, és nincs közönség és nincs újságíró, aki a korrigált ítélet hírét szétvigye a világba. Mit jelent ez? Nem kevesebbet, hogy visszhang- talan marad ez a könyv, nem fogják elolvasni azok, akiknek az író szánta, nem fogják megérteni, hogy mit is akart mondani ezekkel a tárcákkal, pedig ennél világosabban fogalmazni közös dolgainkról már bravúr. Ezek a kétségek a könyvet és az író szándékát érintik. Keserű kétségek vonatkoznak a publicisztika műfajára is. Szerencsés-szerencsétlen századunkban elvesztette varázsát az olvasás igazi élménye, s elvesztették egyenjogúságukat a különféle műfajok, műformák is. Egy rossz versnek ma is rangja van, egy közepes regény ma is irodalomtörténeti esemény, de egy publicisztikai remekmű a futottak még záróbekezdés villahányásába kerül. Az elmúlt napokban egy művelődési hivatal egyik szobájában volt alkalmam bámészkodni. A falakon a magyar irodalom nagyjainak fényképe. Két világháború köztieké. Költők, prózaírók. Tanulmányírók, esszéírók, pub- liciszták, szociográfusok nem voltak közöttük. Nem volt ott Fábry Zoltán, Halász Gábor, Gaál Gábor, Bálint György, Erdei Ferenc és falukutató társai, nincs ott Horváth János, Fülep Lajos, Lukács György csak néha. Nem személyes okokból, csak az általuk képviselt műfaj miatt, azokat tagadja meg a műfaji arisztokratizmus. Ha a kiváló tudós, kritikus ír egy közepes regényt, sietni fog a lexikonnak leadandó címszószövegben a szépíró megjelölést a publicista, az esszéíró elé bigy- gyeszteni, nem hiúságból, de önérzethiányból, esetleg önvédelemből értékesekebb felének védelmében. Tudomásul kell sajnos vennünk, hogy a publicisztika, a kritika, az esszé műfajával végzetesebben éltek vissza, mint a verssel, vagy a regénynyel. Lejáratták, szajha-hírébe keverték. De85
