Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 9. szám - SZEMLE - Szalay Károly: Könyörgés önérzetért (Bor Ambrus: Perújítás)
magóg handabandázás, hazugság-érvek, a gátlástalan tudatlanság pökhendisége nemcsak a műfajok művelőit, de műfajokat is lejáratta. A papír mindent kibír, de a műfajok becsületén folt esett, a műfaj hitelét vesztette, devalválódott. Pedig a publicisztika, az esszé éppolyan színes, változatos, sokarcú mint a regény, a vers. Sokféleképpen lehet cikket írni. Lehet öblögető lassúdadan, szinte elringatva a delikvenst, aztán hirtelen szatírába csattanni, mint azt Mikszáth tette. Lehet szatírának minősülő invektívával, Ady módra. Lehet a tiszta ész logikájának minden esztelenséget lemeztelenítő módszerével, á la maniére de Karinthy Frigyes. Dermesztőén hideg okossággal, Nagy Lajost követve. Baljós komorsággal Fábry Zoltánra emlékezve. És lehet sírni, könyörögni, értelemre hivatkozni, majd deazúris- tenit dühhel asztalra sújtani, de csak az asztalra, a tehetetlenség miatt. Ez utóbbi Bor Ambrus publicisztikájának egyik ismérve. Bor Ambrus e kötetében sokat ír a múltról. Mondhatnánk azt, kissé hatásvadászó szójátékkal, a jelen jövője érdekében perel a múlttal. Higgadtan, okosan, érvelve, számolva, méricskélve, térképeket és ábrákat rajzolva. Remegő belső indulattal, kérve, tiltakozva, veszekedve, nekibátorodva és megrettenve, elkeseredetten a fojtogató ostobaságtól, amely témáit körüllengi, szándékos vagy szándéktalan meg nem értéstől, fölényes, pimasz, jelenünket farigcsáló, jövőnket megfúrni akaró sandaságtól. Széles körű a publicisztikai érdeklődése. Mindennapi életünk gyakorlati vonatkozásai, az építkezések, a városfejlesztés, a népszaporulat, a nyelvhelyesség, a mai ember viselkedésének korszerűsége és korszerűtlensége, a lakótelepi életforma és közlekedés, a különböző viták; ez az egyik témaköre. A másik a történelem és értékelése. Bor Ambrus publicisztikájának a lényege a javítani akarás. Ezért keveset hozsannázik, többet kritizál. Elégedetlenkedik, méltatlankodik, morog. Majdnem minden írásában azonban azt fejtegeti, milyen legyen a mai ember önérzete, itt és most, Magyarországon és küzdve egy lehetséges legjobb társadalmi rendért. Bor Ambrus nincs megelégedve a mai magyar önérzettel. De kezdjük előbb azzal, hogy nem volt megelégedve, sőt undorítja őt ma is a régi magyar önérzet. Pontosabban fogalmazva a régi úri önérzet. Visszataszítja a múlt uralkodóosztályának harsogó, darutollas, kacagányos, melldöngető, öngyilkos, falnak-rohanó nemzeti önérzet- goiyvázása. De éppenannyira, értelmetlennek találja a ma divatos önmarcangoló, meakulpázó, minden szennyet önnön nyakunkba csurgató, múltunk értékeit megtagadó, mások bűneit ma- gunkravállaló megalázkodásokat. Magyar önérzet című, történelmi tanulmánynak beillő vitacikkében azzal az immáron köztudatba szétszóródott téveszmével perel, amely szerint a magyar nép egészében, hitványabb volt mint a többi nemzet. Vitába száll azzal a történelemhamisítással, amely túlzott, szinte vallásosan önmarcangoló tébolyában egyszerűen nem veszi figyelembe a történelmi tényeket, körülményeket. „Magyar önérzetemet sérti, hogy népemre 1945 után kimondták a kollektív ítéletet, amely szerint „mi voltunk a német nácizmus leghűségesebb kiszolgálói és Hitler utolsó szövetségese. Történelmietlenül steril magánetika ez. Gőgös kívülállás, népet tagadó arisztokratizmus. Egy hamis történelemtudományi szemlélet mindmáig kitart e mellett az ítélet mellett, egy közhely publicisztika monoton begyakorlottsággal erőlteti rám, miránk, a népre, hogy mi voltunk a földrész kis fekete csordája, és, hogy a második világháború magyarországi történetének szinte nincs világos, tiszta pillanata.” És Bor Ambrus végre tényétekéi és adatokkal cáfol. Mindössze néhány adattal dönti halomra az ellenérveléseket. Adatbőségében ki sem használva a rendelkezésre álló tényeket. Hozzá kell azonban tennünk valamit ehhez. Kétségtelen, hogy a jóindulatból és jószándékból eredő nemzeti önérzettiprásnak és az ehhez csatlakozott tudománytalan karrierista szószátyárkodásnak ez a frontja erősen meglazult az utóbbi időben. Igaz ugyan, hogy a tétova cáfolási kísérleteket nem egyszer hebrencs fölhördülés, denunciálás, gyanúsítgatás fogadja higgadt kritika, érvelés helyett, még a megfélemlítés lehetősége is fönnforog, mégis, azt hiszem a szenvedélyek és az indulatok pergőtüzében egyre több reményünk van arra, hogy a múlt eseményeit helyesen ítéljük meg végre. Bor Ambrus a helyes és eredményre vezető megközelítést választotta, azt hiszem. Érvel. Gyűlöletmentesen. Nem akar indulatokat fölkorbácsolni, inkább megnyugtatni szeretne. Az ellenvéleményt hangoztatókat úgy igyekszik megcáfolni, vagy ha lehet, meggyőzni, hogy megérti magatartásuk okait. Bor Ambrus abból az alapállásból indul ki, hogy egyik nép sem rosszabb vagy jobb mint a másik. Vannak azonban rosszabb és jobb uralkodó osztályok, osztályok, osztálymagatartások. Azt viszont megint jól tudja, hogy a magyar náciknál nem voltak jobbak a román nácik, a szlovák nácik vagy a francia nácik. Azt is tudja, hogy egyik nemzet sem lehet elnézőbb a saját nácijaival szemben, mint a másik nemzet. Bor Ambrus tudja, hogy a kommunizmustól rettegő, és ezért akarva-akaratlan a nácizmus karjaiba szaladó magyar uralkodó osztályoknak is akadtak politikusai, diplomatái, képviselői, akik szembefordultak saját osztályukkal. Az ő révükön azonban nem menti föl a felelősség alól ezeket az osztályokat. De azt is jól tudja, hogy az egész magyar népet, amelybe beletartoznak a parasztok, a munkások, az értelmiségiek, a középosztálybeliek, nem lehet összetéveszteni sem Werth Henrikkel, sem Szálasi Ferenccel, sem lumpenproletár pribékekkel. A magyar népet azonosítani kell viszont Fábry Zoltánnal, Babits Mihállyal, Bálint Györggyel, Radnóti Miklóssal, Remenyik Zsigmonddal, Bajcsy-Zsilinszky Endrével, a kommunista mártírokkal és a sok-sok ezer 86
