Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Szalay Károly: Sziklából szatíra (Mocsár Gábor: Sziklából víz c. kötetéről)
SZEMLE SZIKLÁBÓL SZATÍRA Megjegyzések Mocsár Gábor Sziklából víz című kötetének lapszéleire Teljes írói világa nem fér bele a szatíra fogalmával átfogható keretekbe, de eddigi pályafutása során a szatíra oly jelentős szerepet kapott életművében, hogy szatirikus hangvételű regényeit tarthatjuk a legfontosabb alkotásainak. Lehet, hogy a Pirostövű nád vagy a Gyémántper nagyobb visszhangot vert, mint a Pávatoll, az Illetlenek, vagy a Ki vágta fejbe Hudák elvtársat, mégis, azt hiszem irodalmunk történetének speciális ágazatában, a szatíra és humor történetében fontosabb szerepű Mocsár munkássága, mint a széppróza vagy a szociográfia általános területein. Az Őznyalatóban a provinciális nepotizmust és a vidékiesség alpárias eltorzulását, tragikomiku- mát, a Kerek egy millióban a szélhámosságot tápláló bürokratizmust, a Ki vágta fejbe Hudák elvtársat című kisregényben pedig a mai parlagi kiskirályosdit fogalmazta meg szatírái szenvedéllyel. Sikerült érvényes szatirikus jelképeket teremtenie ezekben a regényekben (őznyalató, irodaház stb.) sikerült tipikus szatirikus anti- hősökbe sűrítenie a korszak élősdi figuráit.) Brusz Menyhért, Hudák stb.) S végül, burleszki ötlet- zuhataggal szórakoztatta olvasóit, ami csak legutóbbi, Hudákról szóló szatirikus művében hagyott alább. Nem csorbult azonban szatírái szenvedélye, s a központi alak tevékenységében, magatartásában a fejlődésre veszedelmes, társadalomellenes jelenséget leplezett le. Művészet és haladás szemszögéből is fontos művet alkotott. A hatvanas években és a hetvenes évek legelején tehát bő kedvvel és kiapadhatatlanul tudott ötleteket ontani, szatirikus típusokat létrehozni, tudta nevetségessé tenni korunk anti- hőseit, összegyűjtötte bennük a fejlődéssel ellentétes komikus anakronizmusokat, s a kártékony és társadalmilag veszélyes jellemvonásokat. Ezeknek az antihősöknek megtalálható a rokonuk a világirodalomban, (Brusz Menyhérté például Osz- tap Bender) de csak karakterológiailag. Öntörvényű, korunk valóságából kigyűjtött alakok ők, nem irodalmi utánérzések. Van hitelességük és valóságtartalmuk. Mindezt előre kellett bocsájtanom ahhoz, hogy Mocsár Gábor új könyvét, a Sziklából víz kisregényeit és elbeszéléseit, karcolatait értékelhessem. A címadó kisregény egy televíziós stáb falusi vendégszereplését regéli el. A tévések leleplező dokumentumfilmet akarnak készíteni a faluról. Az, hogy mit is akarnak leleplezni — számomra legalábbis — nem nagyon derül ki, de azt hiszem az a bizonyos valami nem is lehet fontos társadalmilag, legalábbis ezt az író nem tudja érzékeltetni. S ezért nem is bánjuk, hogy a leleplezés sehogyan sem akar összejönni. Az egyik regényszereplő, Fülöp, a rendező sem érti a dolgot: „Négyszemközt kiborulnak, de ha komolyra fordul a dolog, mind begubózik. Ki érti ezt? Miért változott meg például Vad-Csuka Gergely úgy, hogy rá sem lehet ismerni? Időközben történt vele valami. De mi? Ezt kutatja a stáb, ezt az író és ezt a kíváncsi olvasó is. Fölsejlik bennünk a lehetőség: az író a kritika, a demokratikus véleménynyilvánítás fejletlenségét, a bírálatmondás akadályait akarta szatirizálni kisregényében? Vagy a kritizálni akarók gátlásait, fölöslegessé vált félelmeit akarta nevetségessé tenni, esetleg azokat a vezetőket és félvezetőket, akik igenis és ma is elnyomják az alulról jövő bírálatot (a fölülről jövőt elsinkófálják) és megfélemlítik a dolgozókat. Mind a két variáció érdekes szatírái tárgy, együtt talán még jobb. Mert akkor azt is megfogalmazhatta volna, hogy a szocializmus által fölöslegessé tett félelmek és gátlások nem mindenütt, és nem mindig fakadnak teljesen téveszmékből? Mindez azonban csak lehetőség marad. A kitűnő szatirikus vénával megáldott Mocsár Gábor ezúttal jóízűsködik, humorizál, s krimibe kanya- rintja a cselekményt, belefojtja a társadalomkritikát egy bűnügyi fordulatba; az egész készülő leleplezés éceszgéberét Bárczi Benőt elviteti a rendőrséggel, gyanús üzelmek, visszaélések miatt. A nagy szatírái lehetőségekből kisszerű kabarétréfa lett. Mocsár nagyra fújta, aztán elpukkasztotta a léggömböt. Ezzel okozta az első számú csalódást. A másodikat a szereplőkkel. Van bizonyos derengő humor a tévések szövegében — itt a szöveg szót pejoratív értelmében használom. A jól összeszokott, munkáját cinikusan daráló, kudarcról-kudarcra diadalmasan előrenyomuló tévé-stáb akasztófahumorral viseli el legújabb megpróbáltatásait. De istenem! Micsoda alantas megpróbáltatások ezek? Bolhainvázió a vidéki szállóban, s nem nyilatkozó ütődött parasztok, akik úgy teszik az ostobát, hogy néha Göre Gábor sógorainak tartjuk őket. És ez a harmadik csalódásom. Mert igaz ugyan, hogy a szatíra nemcsak elviseli, hanem meg is kívánja a túlzást, a túlzás azonban nem azonos a torzítással. Az előbbi kihangsúlyoz valamit a valóságból, az utóbbi viszont meghamisítja a valóságot. Mocsár esetében aligha az utóbbiról van szó, hisz ő nemcsak ismeri, hanem becsüli is a falusi embert. De az a bizonyos erőltetettség, amely komikus ötleteiben, szójátékaiban, névkomikumában is jelen van, idézheti elő valószínűleg ezt a szatirikus pontosságot zavaró, félrevezető homályt. Ám ha szerencsétlennek tartjuk a parasztok megjelenítési módját, legalább annyira annak kell tartanunk a tévésekét is, az író, a riporter, a rendező és a többiek 83
