Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Horpácsi Sándor: Végh Antal két könyvéről (Ökörsirató; Galamb és béka)
szatirikus tipizálása ma már konvencionális, eredeti írói látásmódot nélkülöz. A Szerencsés flótás témája is komoly közgond: a lakáshiány előidézte torzulások az emberek egymáshoz való kapcsolataiban. Az még nem lenne hiba, hogy az alapötlet valahonnét ismert szatirikus kiindulópont variánsa, mert Mocsár eredetivé tudja tenni, és sajátságossá, maivá. Az emberek magatartásának szatirizálásán túl azonban fölsejlik egy másik súlyos társadalmi gond is; a népszaporulat elégtelensége. Ez a még ma sem teljesen megoldott kérdés azonban végülis elsikkad a szatírában (ami nem baj), de elsikkad az emberi magatartásformák kritikája is. Ami hiba. A cselekmény ugyanis a süket és vén öregasszonynyal, az amatőr föltalálóval, valamint a hülye Angélával kissé erőltetett bohózatba hajlik, (a baj a jelzőben és nem a jelzett szóban keresendő) azzal a poénnal, hogy az eredeti mátkapár szétválik és mással keresi a boldogsághoz, illetve lakáshoz vezető utat. Az efféle végkifejlet éles, keserű, rezignált szatírabefejezésnek illik. Az előzmények, a cselekmény kabaré és bohózati jellege viszont szerencsés fordulatot ígér. Igaz, Mocsár szereplői között nem akad, akinek az olvasó szerencsét kívánna. Nem is tudjuk végül, hogy Mocsár pusztán gyönge és hitvány emberkéket akar-e nevetségessé tenni, vagy az áldatlannak jelzett lakáshelyzet okozta magatartásbeli torzulásokat kívánja leleplezni? Az első téma érdektelen, a másodikkal adósunk marad. A kötet legjobb írásait a Pajzán triptichon, az Aesopus a Dunán és a Talponálló ciklusaiban találhatjuk. Amit a kisregényekben elmulaszt, azt a Talponállóban pótolja: remek portrémetszeteket ad. A rövid írásokban (itt sem mindben) tud karaktert teremteni, a kisregényekben nem. Nem ad hozzájuk semmit a saját megfigyeléseiből, emberismeretéből, talentumából; sokszor megírt alakokat költ újra. Nem az írásai kesernyésen szatirikusak, rezignáltak, hanem maga az író az. Mintha kedvetlenül, sőt szatirikus invek- tíva nélkül, tárgya jelentőségében nem bízva írta volna meg őket. A kötet persze egészében nem ily lehangoló, keserű következtetésekre serkentő. De mindenképpen figyelmeztető tünet, amely lehet, hogy az író személyes, egyéni hullámvölgyében született, de lehet az is, hogy korjelenséget példáz. Mert úgy látszik, mintha a hatvanas években fejlődésnek indult szatirikus művészet — általában irodalmunkban és filmművészetünkben is — mintha nem fejlődne tovább a várt és kívánt lendülettel. És ezt a kedvezőtlen fordulatot semmivel sem tudjuk indokolni vagy magyarázni. (A jelenséget mások is regisztrálták már. A múlt esztendőben a Filmkultúrában jelent meg a filmművészek kiáltványa filmszatíra és filmvígjáték ügyben.) A szatíra társadalmi haladásban betöltendő szerepe mit sem változott. A közvélemény haladás iránti igénye nemhogy csökkent, sőt növekedett az utóbbi időszakban. A visszatetsző, antiszocialista jelenségek szatirikus kritikája iránt nő az igény. A demokratikus véleménynyilvánítás lehetőségei sem romlottak, sőt azt hiszem, a lehetőségek keretei kimerítetlenek maradtak. Az okokat tehát mélyebben, az írói, a szatíra-írói közérzet zavaraiban kell keresnünk. S alighanem sürgősen fölszámolnunk. Mert a jó, az egészséges, a demokratikus szatíra társadalmi- kontroll-szerepéről egyetlen haladó társadalom sem mondhat le hosszabb időre büntetlenül. SZALAY KÁROLY VÉGH ANTAL: ÖKÖRS ÍRATÓ; GALAMB ÉS BÉKA Nagyon tanulságos és izgalmas együtt olvasni Végh Antal két legutóbbi kötetét. Nemcsak arra jön rá az olvasó, hogy Végh sokkal jobb riporter, mint novellista, de mintegy leltárt is készíthet, fel is térképezheti érdeklődésének területeit, jobbító szándékú indulatainak okait is, irányát is. Ritka munkabírású és széles érdeklődésű íróval van dolgunk. Ha nem értenék félre, azt mondhatnók, hogy Végh Antalban a XVI. századi protestáns prédikátorok szent dühe munkál: nem tud szó nélkül elmenni a nem tetsző jelenségek mellett. Nos, ezért a magatartásért, szemléletért ritkán szoktak babérkoszorút adni, annál több gáncs, dühös támadás éri a szerzőt: mi tagadás, nem szeretjük, ha „kibeszélik a falut”. Maradjunk is ennél a példánál: a szülőfalujánál, Jánkmajtisnál (Még egyet lépni . . .). Két szempontból is izgalmas ez a példa: itt „tetten lehet érni” a szerzőt, vajon elfogultabb-e az otthoniakkal szemben, mint más témákkal szemben; illetve hol is van hát igazán otthon, mi fáj a legjobban neki? Nos, Végh Antal „kiállja a próbát”: nem kendőzi el az otthoni bajokat, ugyanakkor mindenütt az otthoniéval azonos sze- tetettel és segítő szándékkal tárja fel a bajokat Ez az „érted haragszom” emeli meg agengébben sikerült írások értékét is. S még valami, ami már több, mint újságírói szorgalom, ez a már-már konok szívósság, amellyel utánajár a dolgoknak. Nem csupán a szép vagy csúnya homlokzat érdekli, de az is, ami a házon belül van, bent a portán, bent az istállóban, a tányérban, az emberi agyakban. Ugyanakkor itt érhető tetten a riporterben is az író. Mert jó riportot lehet írni egy-egy beszélgetés vagy a terep megtekintése alapján is — napilap szinten. Tele vannak ilyennel az újságok. „Megnyitották, átadták, leleplezték, vagy a problémát feltárták, orvosolták, harcot indítottak a selejt, a túlórázás, a bérkeret túllépése stb. stb. ellen.” Végh Antal azonban nem elégszik meg a tetszetős közhelyigazságokkal. Igaz, az ő szövegeiben is található panelmondat, s ezekre éppen a novellákban szisszenünk fel —, de közhelyigazságot nem ír le. Riportjaiban mindig konkrét, s ugyanakkor a szó jó értelmében személyes is. 84
