Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)
— Engem semmi sem lep meg — felelte bágyadtan. — Furcsa, de más összefüggések is vannak pro is, kontra is. Mert nézd: ha kitolják a szemedet, összeszarod magad, ha pedig rendesen seggberúgnak, könnybe lábad a szemed. Nemde? Belekápráztam a gyönyörű tételbe. A dialektika összefüggésekről szóló tanát még egyetlen tanár sem tudta ilyen szépen elmagyarázni. Eltelt a péntek is. Zsugáztam éjszaka kettőig, zuhanyoztam, borotválkoztam, és amikor új parittyát tettem fel az orromra, ünneplőset, sétáltam a folyosón. Megjött a nagyvizit is. Feltették a sztereotip kérdést: — Hogy van? És én válaszul visszakérdeztem: — Mikor mehetek haza? Azt mondták, ha minden jól megy, hétfőn. Az arcüregemben ugyan ott marad a tampon, de azt majd az ambulancián kiszedik. Egészen vidám lettem. Sokat mókáztunk a hosszúfejű gyerekkel, aki az istennek se akart enni meg beszélni. Kezdtem régi, régi kerékvágásomba döccenni. Mindenen túlestem, bár az arcüregi tamponok kiszedése egy kis riadalmat okozott bennem. Meg voltam győződve, hogy az fájni fog, s rosszabb lesz, mint az egész cécó. A szombat és a vasárnap semmittevésben telt — szabadulásomra vártam, ez volt minden, ami bennem és velem történt. Valami rossz érzés azért körüllengett. Még pénteken, estefelé bejött egy magas orvos, és megkérdezte: — Kivették a tampont? — Igen. — Kicsoda? — V. doktor — mondtam —, délután. A nővér arckifejezése pedig hasonlított a felvételem napján látotthoz. Azt a tehetetlen riadtságot akkor sem tudtam megmagyarázni, most sem — szerdáig kellett várnom, hogy megtudjam. A vasárnap este egész kellemesen telt. Összepakoltam, furcsa módon minden holmim megvolt, pedig mindig el szoktam veszíteni valamit. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy öregszem, s ezért már a tárgyak is jobban ragaszkodnak hozzám.. Ez a gondolat mulattatott, ezt ízlelgettem, fejtegettem az ágyban végül, amíg elaludtam. Mulatságos dolgokat álmodtam. Érdekes, némely álmom úgy ragaszkodik hozzám, mint másokhoz a mindenkor ügyeletes depressziójuk. Élénkek még gyerekkori Gulli- ver-álmaim, a vízálmok, s egynéhány fantasztikus marhaság, mint amilyen a hazamenetelem előtti álom volt. Égy nagy, kék helyiségben úszkáltam, muskátlik között, furcsa alakú uszonyaim voltak, olyan anyagból, mint a klinikai pizsama, piros, háromszögletű pecséttel. A muskátlik nagyok voltak, mint az erdő. Méltósággal úszkáltam, valami fenenagy gőggel hal-mivoltomban. Kis kézihálóval kifogtak, és a nagy, húsvágó deszkánkon feldaraboltak, úgy, mint a halászléhez szokás. De én végig, mindig éltem. A legszörnyűbb az volt, így, utána gondolva, hogy egyáltalán nem volt ez valami szörnyű álom, kéjes borzongás töltött el, valahányszor daraboltak; fel sem ébredtem, csak reggel, és azonnal elhatároztam, hogy szakemberhezfordulok furcsa álmommal, pszichiáterhez, J. bácsihoz, aki a piacon kolbászárus és nagyon okos ember, vagy a házmester feleségéhez. Persze, el is fogott mindjárt a bizonytalanság. Hiszen a szakemberekhez csak akkor szoktam fordulni, ha gondjaimat már megoldottam, s határozott örömem, ami tőlük eljövet töltött el, csak a saját zsenialitásom igazolása volt. Ha pedig gondomat magam sem tudtam megoldani, végül is elástam, s az tovább dolgozott bennem, mint titkos féreg, ronggyá rágott — végül valamelyik testnyílásomon elhagyott. A freudizmus ezt nevezi elfojtásnak? Eleve egy újabb elfojtásra ítélve nyitottam ki hétfőn hajnalban a szememet, lágy 40
